Egy elnökváltás margójára
Eddigi életem alatt 14 amerikai elnököt eskettek fel az Alkotmányra. Ahogy telt az idő, úgy egyre nagyobb érdeklődéssel követtem, hogy ki is lesz a „világ ura” az elkövetkezendő négy évben. Kinek a nevét kell jól megjegyezni. Habitusomból fakadóan, a szívem inkább a demokratákhoz húzott, de végül is nem ez volt a döntő szempont. Erről meggyőztek azok a republikánus elnökök (Reagan, id. Bush) akik államférfiként honorálták a mandátumukat. Ebből kiindulva, nem tagadom, számomra csalódás volt a Trump 2016-os győzelme. És akkor még csak egyetlen – a kampányában elhangzott – kiragadott mondatára alapoztam: „Ha rám szavaztok, lesz egy csodálatos elnökötök”.
Pedig akkor nem is sejtettem, hogy ez csak a kezdet. Az előjáték. Már a beiktatása napjától kezdve irányadóvá tette a vulgáris retorikát. Epigonjai is vérszemet kaptak és hathatósan támogatták. Olyan kijelentéseket engedett meg magának, amelyek még zárt férfiklubokban sem igazán kívánatosak. Nem is titkolta, hogy az, aki nem az ő híve, az ellensége. Elkövette a lehető legnagyobb bűnt, amire egy államfő képes lehet, megosztotta nemzetet. Két, egymásra acsarkodó táborra.
És bemutatkozott, mint egy tipikus demagóg, populista vezető. Demokratikus választáson megszerzett hatalmát arra használta, hogy lebontsa a demokrácia intézményrendszerét, így biztosítva hatalmon maradását. Nem kormányozni akart, hanem megőrizni a pozícióját a második mandátumra is. Be akart vezetni egy személyéhez kötött egyeduralmi adminisztrációt, ahol a gengszter jellegű kapcsolatok, a személyes lojalitás és a rokoni viszonyok a meghatározóak.
Én megértem azokat, akik nem szeretik a demokratákat. Sok esetben igazuk is van. Talán még azt is elfogadom, hogy 2016-ban úgy gondolták, hogy legyen bárki az elnök, csak ne demokrata. Na, de innen újraválasztani ezt az embert!? Hogy nem lehet észrevenni, hogy a felkent vezér, egy narancsszínű pojáca, lényegében – nem találok rá jobb jelzőt – egy bunkó. Manírjaiban, viselkedésében, döntéseiben. Hosszú oldalakon lehetne példákkal élni.
A trumpi évek meghatározó kommunikációs eleme azonban a hazugság legalizálása lett. Elnökségének második évétől már nem is figyeltem oda, amit mond, mert tudtam, hogy mondanivalójának nincs semmilyen valóságalapja. Kínos volt rájönnöm, hogy egy általam nagyon is tisztelt intézmény – az amerikai elnök – egy hazug, egy betegesen nárcisztikus ember, aki megszállottan áldoz fel mindent a saját egojának karbantartására (már kokettált a Rushmore-hegyen faragott szobrával). Aki a pandémiát egy négyéves gyerek szintjén kezeli, tagadva azt, majd fantáziadús, infantilis kezelési javaslataival az Egyesült Államok „eléri” a 406 ezer (!) halottat (a II. Világháborúban 259 ezer halottja volt az országnak).
Hívei fetisizáljak az üzleti érzékét. Nem ő lett milliárdos, abba született bele. Négy év alatt nem mutatta fel az adóbevallását, de annyi kiderült, hogy mint 2,5 milliárd boldog tulajdonosa 2016-ban és 2017-ben 750 dollár (!!!) adót fizetett be évente. Kevesebbet, mint én a romániai nyugdíjamból. Az elnöksége előtti 14 évben nem fizetett személyi jövedelmi adót.
Hangsúlyos érzelmi analfabetizmus (alexitimia) tüneteit mutatja. Senkit és semmit nem tisztel. Soha nem hibázott, tehát nincs is mit elismernie. Elnökségének utolsó napjaiban már egyáltalán nem tudta megkülönböztetni a valóságot a saját hazugságaitól. Reális jelleme január 6-án csúcsosodott ki, amikor a csőcseléket akcióra buzdította, természetesen a saját érdekében, nehezen lemosható szégyenfoltot ragasztva az Egyesült Államok világképére. Már semmi nem számított, még egy lehetséges polgárháború sem, csak Ő! Így, nagybetűvel. Ahogy ő írná.
Egy konszolidált demokráciában szocializálódott nemzet nincs felkészülve a Trump-féle otromba támadásokra. Az amerikai társadalom zöme először szédelgett a váratlan ütésektől, de lassan összeszedte magát és a tavalyi választásokon hazaküldte. Megalázóan, csúfosan. Győzött a fékek és egyensúlyok rendszere. Természetesen(?) a bunkóság, a szégyentelenség elkísérte elnökségének utolsó percéig. Megismerve a közvéleménykutatási adatokat, már jóval a választások előtt „megjósolta” a választási csalásokat, amelynek áldozata lehet. Ezt a retorikát, mint általában minden hazugságát, a jobboldal rendre átvette, mint abszolút hiteles tényt. Csalást kiált arra az adminisztrációra, amelyet ő vezetett, annak dacára, hogy egyetlen bíróságon tett feljelentése sem igazolódott valósnak. És ez mintegy 60 peres próbálkozás esetében. Soha nem ismerte el a vereségét, nem gratulált ellenfelének. Több, mint másfél évszázada ő az első elnök, aki nem jelenik meg az utódja beiktatásán. De percekkel a végleges távozása előtt még maradt ideje egy (ismét) önfényező megszólalásra, amelyet a nemzethez intézett. Búcsúzóul megígérte, hogy még visszatér. Lehetek őszinte? Én nem várom.
Olvastam valahol, hogy: „A Trump-korszak legfontosabb tanulsága, hogy ha egy demokráciát mélyen elutasító, önmegtartóztatást nem ismerő, saját hatalmi szenvedélyének rabul esett ember ragadja meg a legmagasabb pozíciót egy országban, annak rossz vége lesz, ezért mindent meg kell tenni, hogy ez ne történhessen meg." Ismerős?
Ui. Nagyon szívesen vagyok vitapartner, de csakis azok számára, akik érvekkel hozakodnak elő. A személyeskedő kommenteket rögtön kivágom.
Aki netán kíváncsi egyéb írásaimra, látogassa meg a www.feherlaszlo.info honlapomat. Nagyvárad, 2021. január 21
