Román hírek a nagyvilágból

Idestova, lassan már két hete is elmúlt, mióta bejárta a világsajtót egy roppant kínos hír. Nagy-Britanniában, a Tesco üzletlánc polcain megjelent egy célzott figyelmeztetés az áruházi szarkák számára. Ezekben figyelmeztették a tolvajokat, hogy „amennyiben árut tulajdonítanak el, büntetőjogi eljárás indulhat ellenük”. Felhívták a figyelmüket arra is, hogy civil ruhás rendőrök felügyelik az üzletet. És mindezt csak román nyelven. A vérig sértett hazai külügyminisztérium, mint akit a vipera csípett meg, rögtön reagált. Tiltakozásuk szerint ez a diszkriminatív intelem ugyanis „nem tükrözi reálisan az ott élő román közösség helyzetét”.

Igen. Akár el is hiszem, hogy nem jellemző egy szűk embercsoportra, főleg olyanokra, akik azért emigráltak, mert igenis, be akarnak illeszkedni a brit társadalomba és nem alkalmi lopásokra szakosodtak, ahogy nagyon sok honfitársunk.  Az áruházi és szállodai lopások, na meg a külföldön (is) szervezett bűnözés eredményeként jelennek meg a cifra cigánypaloták (Torda, Bánffyhunyad, Aranyosgyéres), Szeben, a maga cigány-királyi palotájával vetekszik olyan építészeti remekművekkel, mint a székesegyház vagy a várostorony. A déli országrészben egész települések hirdetik a cigányluxus ilyesfajta megmutatkozásait.

De egy pillanatra se higgyük, hogy kies hazánkban a lopás, mint össztársadalmi rákfene csakis a roma társadalomra szorítkozik. Ebben az össznépi társasjátékban osztozkodik mindenki, aki egy pillanatra is anyagi javak elérhető közelségébe kerül. Mert lehet azt tekergetni, meg jogilag csürcsavarni, de a korrupció is lopás, a kenőpénz is lopás, az adócsalás is lopás. A kierőszakolt hálapénz is az. Leegyszerűsítve, minden illetéktelen haszon, lopás. És ezek mindennapos esetek egész közigazgatásunkban.

Tény, hogy nem minden haszonszerzés lopás. De pont olyan szaga van. Két példa, most éppen a tanügyből. De a társadalom bármely szegmenséből lehetne példák tömegét sorolni. Emlékszem, egy március 8-án, az akkor még iskolás lányom hazaállított és adott az anyjának ajándékba egy márciuskát. Megnéztük, rozsdamarta volt, nem ragyogott. Megkérdeztük, honnan szerezte. A válasz: egy tanárnő adta el a gyerekeknek, 3 lejért darabját. Egy egész nagy dobozzal volt neki. Összegyűlt az évek folyamán, amit az előző osztályoktól kapott ajándékba. Jogilag nem lopás, de roppant erkölcstelen!

Másik eset. Egy, a 8. osztályt végzett diáktól tudom, hogy a ballagásukra, mert napjainkban már ballag az óvodás, az elemista, a nyolcosztályos és az érettségiző is – megannyi alkalom a kierőszakolt szülői hála kimutatására – az osztályfőnöknőnek ajándékoztak egy kéthetes párizsi utat. Az megköszönte, visszaadta, azzal a megjegyzéssel, hogy ő a férjével akar menni. És teljesítették a kívánságát. Rádupláztak.

A tragédia ott van, hogy a lopás (vagy nevezd, ahogy akarod) Romániában egy társadalmilag elfogadott aktus. A közvélemény nem ítéli el az erre épülő életfilozófiát. Sőt, még van az emberekben egyfajta csodálat, hogy milyen találékony, mennyire leleményes, milyen jól forgatja magát az illető.

Ez a lopásra épülő közeg lassan behálózza az egész társadalmat, a becsületes emberek belefásulnak és elfogadják, birka módra.

De nehogy azt higgyük, hogy a határainkon kívül ma már nem tudják pontosan, hogy kivel is állnak szemben. Azok védekeznek a lopás és a tolvajlás ellen, ahogy tudnak, mi meg sértetten kérjük ki magunknak a védekezés olykor megalázó mozzanatait. A konszolidált liberális társadalmak, rengeteg munka árán, megteremtették maguknak azokat a feltételeket, amelyek elvileg kizárják a lopást. És egyszerre érzékelik, hogy csak ők látják a történéseket ennyire jóhiszeműen. Az az ember, aki neveltetése folytán, késsel és villával eszik, nem tudja felfogni, hogy lehet azt csinálni fakanállal is. Az igaz, hogy nem illendő, de összehasonlíthatatlanul kényelmesebb.

De nem csak a lopással van baj. A „hagyományőrzéssel” sem dicsekedhetünk. A sok évszázados berögződésekkel. Egyszer külföldi újságíró vendégeimet vittem el a moldovai kolostorokhoz, és megálltunk Piatra Neamț-on egy tiszta és elegáns étterem előtt, ebédelni. Bementünk az egyébként tiszta mosdóba kezet mosni és vécéként egy vadonatúj fehér, zománcozott öntöttvas guggolós-pottyantós budit láttunk. Ma is azon gondolkodom, egyáltalán honnan lehet beszerezni egy ilyen, Európától teljesen idegen, balkáni ősleletet.

Egy másik idevágó élményem Lipcséhez fűződik. Az 1970-es évek közepén a szabadságunkat a volt szocialista államokban és végállomásként az NDK-ban töltöttük. Megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett minden este leszedni a Daciám ablaktörlőit, féltve azokat a hazai alkalmi tolvajoktól. Tőlünk nyugatra ez nem volt divat. Igen ám, de amikor Lipcsében a szállodánk parkolójába értünk, egy alacsony térelválasztó betonkerítésen ült négy ember és románul beszélgettek.  Egy déli megye rendszáma volt a kocsijukon. Ahogy meglátták a rendszámomat, beszédbe elegyedtek velünk is, mi nagyon röviden válaszolgattunk és ezzel vége. De leszedtem az ablaktörlőket, minden eshetőséggel számolva. A szállodai szobába érve, a feleségem rögtön igénybe vette a mosdót és egyszer csak hatalmas nevetésbe tört ki. Amikor kijött, kiderült számomra is ennek oka. Egy krómozott táblába vésett betűkkel (mintha az örökkévalóságnak készült volna), szilárdan felfogva a falicsempére, a következő figyelmeztetés: „Kérjük, hogy az egészségügyi vattát a vöröskereszttel ellátott kis műanyagvederbe és ne a vécébe dobják. Köszönjük”.  És mindezt csak orosz és román nyelven.  

Ui. Nagyon szívesen vagyok vitapartner, de csakis azok számára, akik érvekkel hozakodnak elő. A személyeskedő kommenteket rögtön kivágom.

Aki netán kíváncsi egyéb írásaimra, látogassa meg a www.feherlaszlo.info honlapomat.

Nagyvárad, 2020. december 9