Az öndicséret napja
Ismét eltelt egy születésnap. A hetvenkilencedik. Már csak egy ugrás az újabb évtized. Visszanézve, több esetben is „megihletett” ez az ünneplendő alkalom. Ezelőtt három évvel jelent meg az önéletrajzi könyvem, ebből idéznék pár sort: „Szerencsés csillagzat alatt születtem és éltem... ekkora horderejű tény, hogy nem voltam részese háborúnak. Ezt nagy kegyként fogom fel”. Az igaz, hogy nem közvetlenül érintett a háború, de ijesztően közel vagyok hozzá. Mert lassan három hónapja hihetetlen öldöklés és rombolás folyik egy határos országban, Ukrajnában. Az ukrán nemzet az orosz birodalmi agresszió áldozata lett. Oroszország, mint egy elszabadult hajóágyú, kiszámíthatatlanul támad és fenyeget, beleértve akár egy atomtámadást (!) is. Hátborzongató. Főleg az ukrajnai képsorok láttán. Embertelen.
Úgy látszik korán örültem, hogy megúsztam ezt a barbár vérontást és pusztítást, amit a háború jelent. Hiába képzeltem magam a politikai elemzések ismerőjének, ezt nagyon mellé néztem. A közélet óriásit változott. Olyan események, történések zajlanak a világban, amelyek eddig elképzelhetetlennek tűntek. A tömegkommunikációban történt robbanás csak tetézi ezt a bizonytalanságot. A politika színpadán egyre több eszement személyiség jelenik meg, majd a követőik. Riasztó, félelmetes jelenség.
Azt már régóta megtanultam, hogy a politikában tartózkodni kell a jövendölésektől, roppant könnyen ráfázhatunk. Bármilyen elemi logikát is felülírhat egy szubjektív politikusi döntés. Mert az is emberből van. Az elemzések általában az észszerűség és a következetesség mentén történnek, a végkövetkeztetések szintén. Majd a valóságban borul minden.
Azért nem minden. A születésnapomon meg szeretném ajándékozni magam egy kis öndicsérettel. Mert azért voltak olyan meglátásaim is, amelyeket később igazoltak az események.
1976-ban a kezembe került Mircea Malița: Statele lumii (A világ államai) enciklopédiáját. Ebben, többek között, a fizikai földrajzi adatokon túl, megjelentette az egyes országok politikai berendezkedését és gazdasági adatait. Volt egy gazdasági mutató, az egy főre eső nemzeti össztermék amerikai dollárban kifejezve, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ragyogó összehasonlítási alap volt a két tábor (az akkori szocialista és kapitalista államok között) valamint a szocialista táboron belüli erőviszonyok tekintetében. Ennyi év után, a számokra már csak hozzávetőlegesen emlékszem, de nincsenek messze az igazságtól. Romániának 1200 $/fő, Szovjetuniónak 2100 $/fő, NFK-nak 3500 $/fő, Magyarországnak 1800 $/fő. Nem sokkal ezután, egy magyarországi híradóban (nálunk csak Ceaușescu ment) hallottam, hogy az Egyesült Államok évi hadi költségvetése 360 milliárd dollár. Ez akkor 1200 $/fő kiadást jelentett (a Romániára vonatkozó értekkel való egybeesés a véletlen műve). Az akkori logikám mentén, ahhoz, hogy az oroszok pariban legyenek a nagyhatalmi egyensúly fenntartásával, elvileg ugyanekkora összeget kell ráfordítsanak a hadi kiadásokra. És maradnának 900 $/fő-vel az életük egyéb területeire (2100-1200). Tiszta nyomor. Lehetetlen ebből megélni, egyáltalán létezni. És ekkor született meg bennem a gondolat, hogy a kommunista rendszer először a Szovjetunióban fog megdőlni, kizárólag gazdasági okokból kifolyólag, mert anyagilag nem fogják bírni a fegyverkezési versenyt. Utána, dominószerűen fog összeomlani az egész világon. Európában néhány év múlva be is következett. Azokban az időkben mindezt nem lehetett megírni, közölni, de baráti körben számtalan esetben vezettem le elméletemet, több kevesebb sikerrel. Nekem elégtétel.
Amit már meg lehetett írni és meg is írtam több helyen is, az a mostani Oroszország katonai erejére, ütőképességére és stratégiai terveire vonatkoztak. Röviden összefoglalva, mindig is azt állítottam, hogy amennyiben Oroszország nem nyer meg egy hét alatt egy általa indított háborút, azt elveszíti. Ez törvényszerű, mert hosszabb távon képtelen fenntartani anyagilag egy elhúzódó háborút. Mert minden jövedelme a természeti kincseiből keletkezik, anyagi javak termelésben teljesen versenyképtelenek. Mint általában minden posztkommunista országban náluk is dúl a korrupció és a lopás. Ez mindent felülír. Az Ukrajnai agresszió engem igazol. Három hónap után, minden remény meg van arra, hogy vesztesen fogja végezni az általa kezdeményezett véres „különleges katonai műveleteket”.
1998-at írunk, a Fidesz nyeri a választásokat és kormányt alakít a Torgyán-féle Kisgazda Párttal. Az eskütétel utáni első kormányülésre sietnek a frissen kinevezett és a parlament által megszavazott kormánytagok. Elhelyezkednek a hosszú asztalnál és várják az akkor 36 éves miniszterelnököt, Orbán Viktort. Nyílik az ajtó, megjelenik a miniszterelnök és megáll. Áll és áll…A beszélgetések csitulnak, a miniszterek egy kissé zavartan néznek egymásra, de a miniszterelnök csak áll és vár. Addig, míg végre az egyiknek leesik a tantusz és feláll. Erre lassan, kissé kényszeredetten, mindenki követi és egy adott pillanatban összeáll a kép. A miniszteri csapat állva köszönti a főnököt. Új szokásjog íródott. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a jövő autokratájával állunk szemben. Gondolom ma már, 16 év egyszemélyes kézivezérlése után ezt már senki nem vonja kétségbe.
Olvasom a 98 éves Henry Kissinger – az egykor jobb napokat látott amerikai külügyes – politikai elemzésének egyik végkövetkeztetését. A célja: az orosz-ukrán háború mielőbbi befejezése. A javasolt megoldás: az ukránok adjanak meg mindent, amit kérnek az oroszok. A hazájukat, vagy annak egy részét. Kiüríti tartalmától a „véremet a hazáért” esküt. Már fel sem tudok háborodni ezeken a felelőtlen kijelentéseken, talán csak annyiban tölt el a harag, hogy nagyon sok botcsinálta „társelemzőt” késztetett egyetértő bólogatásokra.
Azért nem ártana egy bizonyos kor után visszavonulni a politikai közélettől. Vagy inkább annak kommentálásától, elemzésétől és megdönthetetlen végkövetkeztetéseitől. Ez intő példa számomra is. Könnyen elképzelhető, hogy nincs érzékelhető igény a véleményünkre. És ez nem is akkora baj. A világ halad tovább.
