Pandémia idején 2.
Vegyes érzéseim vannak azokkal szemben, akik az emberi jogok élharcosaiként akarnak megjelenni a közvélemény előtt és ilyen formán (vélt)történelmet írni. Egy szélesebb érdeklődés híján, akár éppen egy kisebb hallgatóság előtt. Ezekbe a nem igazán igényelt védőangyali szövegelésekbe mindig beleláttam egy jó adag magamutogatást is. Rendszeresen megyünk el fontos dolgok mellett, anélkül, hogy fikarcnyi ellenállást fejtenénk ki (belefásulva és egyben belesimulva az érzékteleségbe). Mindennaposak a durva jogtiprások, az állampolgárok semmibevétele, a hatalom packázásai, és hallgatunk.
Nem hallottam, hogy felháborodást keltett volna a tény, hogy már több, mint két hónapja számunkra nem létezik más betegség, csak a koronavírus. Mert a hatalom csak erre a statisztikára figyel. Más, krónikus betegségben pedig ezrével halnak meg. Otthoni környezetben, mert a kórházak csakis a sürgősségi esetekkel foglalkoznak. Pedig egy rákos betegnek is joga lenne a kezelésre. Emberi joga. Alkotmányos joga.
Szintén alaptörvényi joga mindenkinek a befizetett járulék utáni nyugdíj. Elméletileg. A gyakorlatban pedig eurómilliókat fizetnek a speciális nyugdíjakra. A már ismert kivételezett bírói, ügyészi, és egyenruhás személyzet mellé még megemlíteném az „alkotók” különnyugdíját. Csak egy példa. Olyan újságírók kapják ráadásnak az alapnyugdíjuk felét, akik fényesen, dalolva szolgálták ki a kommunista rendszert, tökéletesen elsajátították az akkoriban használatos bikkfanyelvet, olyannyira, hogy ma már nem tudnának leírni két normális gondolatot. A lényeg: SZR vagy AZR tagdíjat fizettek, mint alkalmazottak (Societatea Ziariștilor Români – Romániai Újságírok Szövetsége) és rajta legyenek a bérlistán. Borospincék mélyéből tudósítottak hetente/havonta a román gazdaság, főleg az agrárium egetverő sikereiről. Vagy az az ügyész, aki ma az átlagnyugdíj tízszeresét zsebeli be és meséli az unokáknak, hogy is volt a kommunista időkben, amikor szerencsétlen nők egy alkalmi küret után megfertőzödtek és a kórházakban kerestek életmentő orvosi segítséget. Nem kaphattak, míg nem vallották be az ügyésznek a kaparást végző tettes nevét. Akkor sem, ha belehaltak.
Napestig sorolhatnám a jogfosztottság százait.
És akkor látom a tévé hírcsatornáin, hogy városi kofáktól egzaltált művészekig, sokukban hirtelen felébred a csipkerózsikás állapotban leledzett hatalmas „önérzet” és megy a mantra: „Mi az, hogy szkenneljék a testhőmérsékletemet? Ez egy intim aktus és csak orvosi személyzet végezheti el! Lábbal tiporják az emberi jogaimat!” A világ röheje. Mindez csupán azért, mert pár centiméterre megközelítik a homlokát egy hőbeolvasóval. Sikerük is lett, a nagyáruházak megrettentek, és ma már csak helyenként vagy kitéve ennek az „iszonyatos és megalázó” torturának.
A héten beindultak a teraszok is. Természetesen erre megjelentek a botcsinálta jogvédők is: „Mi az, hogy meg kell adnom a személyi számom egy pincérnek” – szól az erkölcsi magasságokból ledörgött tiltakozás. Az nem számít, hogy gyakorlatilag NINCS olyan helyzet, amikor bármilyen hatósággal, szolgáltatóval vagy intézménnyel kerülsz kapcsolatba és ne kérnék a személyes adataidat. Már csak azért is, mert a sok naplopó hivatali személynek hitelesen kell mímelnie a munkát. Sőt, a számítógépek korában, találkoztam olyan szolgáltatóval, amely minden egyes szerződésmódosításnál másolatot készít a személyazonossági kártyámról. Már akár ki is tapétázhatna az irodáit ekkora mennyiséggel. És végül, de nem utolsósorban, és semmi esetre sem megnyugtatáskent közlöm, hogy az a személy, aki a személyi számom birtokába jut (mindegy milyen úton), amennyiben felhívja a bankomat, a telefonautomata „elmeséli” neki a letett összegeket, a felvett hiteleket, az elmaradásokat és még sok mindent. Mert beütötte a személyi számomat. Éppen csak a pénzemhez nem nyúlhat. Egyelőre.
Szerintem ezt a munkát rá kellene bízni a Nép Ügyvédjére. Az már kivívta, hogy nálunk nem is volt sürgősségi állapot. Következik a rendkívüli, készenléti állapot törvényi lenullázása.
Nagyvárad, 2020. június 3
