Döntöttem, maradok bolond.

A legádázabb kritikusom, cenzorom, gondolatolvasóm a feleségem. Ez érvényes az írásaimra vonatkozóan is. Az esetek többségében el is fogadom az észrevételeit, mert igaza van. Az egyetlen kivétel, ahol már nehezen tudok engedni, miszerint általában túl sok és erős jelzőt használok. Képtelen vagyok valakit jellemezni röviden, frappánsan, őszintén, jelzők használata nélkül.

Gondolom, ezt a „vallomásomat” sem fogja díjazni, mert már nagyon unja a sok, velünk egykorú idős(ödő) ember egészségügyi sirámait.  Főleg azokét, akik a medicinális ismereteiket a Google segítségével sajátították el. Ami, úgy nagy általánosságban, nem is lenne akkora baj, csak akkor válik veszélyessé, amikor már diagnosztizálnak is. Önmagukat és téged is. Sok esetben nevetséges, ugyanakkor zavaró. Emlékszem, a járvány előtt, amikor az emberi kapcsolatokat még nem létszámban és méterekben határozták meg, állandó jelleggel rendeztünk havi traccspartikat a volt líceumi osztálytársakkal. Már azokkal, akik Váradon maradtak és még élnek, sok nyavalyájuk dacára.  Az első találkozót nálam bonyolítottuk, ahol közös beleegyezéssel véstük kőbe, hogy két téma tabu: az egészségi állapotunk és a nyugdíjunk. Nagyjából be is tartottuk. Végül is nem panaszkodni gyűlünk össze, hanem kiélni társaslényi igényeinket.

Most mégis szentségtörés esete fog fennforogni, már csak azért is, mert imádom önmagam kívülállóként megítélni. Egy betegségemről írok, de remélem senki nem lesz tőle depressziós.

Az alaphelyzet, hogy komoly pánikrohamaim vannak. Már önmagában ez a kijelentés mosolyra készteti azokat, akik közelebbről ismernek. Ugyanis külső szemlélőnek semmi nem utal arra, hogy ez az én „műfajom” lenne. És mégis. Ha a jósorsom eddig megvédett a koronavírustól, ez az oltalom nem terjedt ki életem minden aspektusára.  A megszorítások alatt már vártam, hogy egyszer majd férfiasan elzokoghassam a lelki bajaimat egy pszichiáternek. Erre került sor a közelmúltban. Az utolsó indító rúgás a lélekbúvár felé egy olyan komplikált feladat volt, amelyet képtelen voltam megoldani. Ugyanis a feleségem a bejárati ajtó elé tette a levitendő szemetes műanyagzacskót, ezzel kiadva a szavakat nem is igénylő ukázt.  Mivel szellemileg még teljesen használható vagyok, rögtön kapcsoltam, hogy mi is ebben az én szerepem. És elkezdtem felkészülni a nagy erőpróbára. Egy kábé öt kilós zacskót levinni az első emeletről, a légvonalban nem több, mint húsz méterre elhelyezett kukába. Ma is büszke vagyok a teljesítményemre. Röpke két nap alatt rá tudtam magam venni, hogy kimenjek a házból. Mert itt a bibi. Elgyengülök, leizzadok, a pulzusom az egekben. És alig tudom magam visszavonszolni azon az egy emeleten. Pánik nélkül a dolgok végtelenül leegyszerűsödnek, de nincs fölötte hatalmam. A legváratlanabb pillanatokban tesz cselekvésképtelenné.

Ez az utolsó eset győzött meg véglegesen, hogy váltsam fel a Google-t egy pszichiáterre. Előbb a gondolat, majd a tett és már ülök is a várótérben. Maszkban. Behív a doktornő, ő is maszkban. Később az utcán bármikor elmehetnénk egymás mellett, a kölcsönös felismerés teljes hiányában. Egy harmincegynéhány éves bűbáj, kedves, mosolygós (a szemei, mert csak azokat láttam) hölgy. Egy kiköpött Oszvald Marika. Egy energiabomba. Szuggerálja a vitalitást. Máris jobban érzem magam. Mesélek, próbálom minél rövidebbre fogni, nehogy már egy locsogó vénembert lásson bennem. Keresik telefonon, többször is, mindig kinyomja. Értékelem, hogy nem megy vissza Freud-i mélységekig, nem kíváncsi, hogy milyen zaklatásoknak voltam kitéve gyermekkoromban. Csak a közelmúlt érdekli. Végtelenül türelmes, nem sürget, nem siettet. És jön a szentencia. Ő, a felírt orvosságokon keresztül, csak 60%-ban tud hozzájárulni a gyógyulásomhoz, a többi 40% rajtam múlik, hogyan erőszakolom meg önmagam azokkal a problémákkal szemben, amelyek szorongással töltenek el. Volt erre egy tisztességtelen ajánlatom, miszerint akkor a konzultáció árát is közösen kellene állnunk. Ugyanilyen arányban. Mindene nevetett. Többek között felírt egy szorongásoldó gyógyszert, amivel addig is amatőrködtem, több-kevesebb sikerrel. Aggodalmaskodva utaltam, megjátszva a Google forrásból táplálkozó jólértesültet egy esetleges függőség kialakulására. Élvezet volt nézni és hallgatni, ahogy hihetetlenül burkoltan, óvatosan, szőrmentén célzott arra, hogy nem élek én már annyit, hogy ennek a gyógyszernek a rabja legyek.  Ott, a karosszékben jutott eszembe egy nagyon kedves szegedi barátom, aki mindig a sorok közé írta meg, hogy a földrajzi lexikonom képillusztrációiban (főleg a reprezentatív épületek esetében) melyik fotó ábrázol giccset és melyik valódi értéket. Nem akart durván őszinte lenni. A doktornő sem. Megkönnyítettem a dolgát és közöltem vele, hogy én már nem is kezdek bele egy vastag krimi olvasásába, mert egyre kisebb a sanszom, hogy megtudjam, ki is volt a gyilkos. Ismét nevetett mindene. Öröm volt nézni. A végén még volt egy jó szava hozzám: ha bármilyen gondom van, hívjam fel telefonon. Ha netán nem veszi fel, nyugodjak meg, visszahív.

Megyek haza boldogan a recepttel, a feleségem már megy is a gyógyszertárba és pillanatok alatt minden feltétel biztosított a gyógyulásomhoz. Nosza, rögtön elolvasom a használati utasításokat, főleg az esetleges mellékhatásokat. Elég gazdag a választék: gyengeség, szédülés, zavartság, fokozott szorongás (különben ezt lenne hivatott megszüntetni!), étvágytalanság, álmatlanság és még sok más. Szedem becsülettel, de egy hét után úgy járok, mint a viccbéli Móricka, aki egész nap várja Télapót és erre a Gestapó érkezik. Vártam a hatást, erre csak az mellékhatások jöttek. De azokból szinte mindenik. Riadó! Telefonálok a doktornőnek, de rövidre fogom a tragédiámat.  Rögtön leállítja a kezelést és berendel másnapra. Megyek becsülettel, ott elhangzik gyermekkorom zenebohócának (Eötvös Gábor) klasszikussá vált mondása: Van másik! Új gyógyszer, újabb próbálkozás. Annyi plusszal, hogy a doktornő megkér: ne olvassam el az új gyógyszer mellékhatásait. Ígéri, hogy lesz egy enyhe hasmenésem, de viseljem férfiasan. Megígérem, majd minden folyik a szokásos koreográfia szerint. Be is tartom az egyezségünket, de öt nap után veseproblémák jelentkeznek. Természetesen betojok, úgy férfiasan. Már látom is magam a műtőasztalon. De lassan kiókumlálom, hogy azóta jelentkeznek ezek a tünetek, mióta ezt a másik gyógyszert szedem. Alig várom reggelt, hogy megszeghessem az ígéretemet. Rákeresek a Google-on és láss csodát: ez az egyik leggyakoribb mellékhatás. Abban a pillanatban kidobtam a második szerotonin-alapú bogyóimat és visszatértem a saját kezelési módozatomhoz.   Nem szedtem egyéb kemikáliát.

Azért még utoljára, betyárbecsületből, elmentem az előjegyzett konzultációra és közöltem a doktornővel, hogy a mi esetünkben nem igazán működik a kémia. Feladom. Megértette. Ő is feladott.

Talán még lesz egy utolsó dobásom: próbálkozok egy pszichológussal, habár nem élvezik a feltétlen bizalmamat. Már csak azért sem, mert általában kérdőjel kíséri minden megszólalásukat. Kijelentő mód, Isten ments, felszólító mód vajmi kevés.

Ha ez sem segít, akkor vissza minden az origóhoz: maradok bolond! 

2021. július 4