A juss

Kéjelegve tapasztotta a hátát a meleg cserépkályhához. Ki akarta élvezni ennek a mai reggelnek minden pillanatát. Ezt a kegyelmi állapotot. Nem is emlékezett, hogy mikor is volt ilyen templomi csend egy délelőtti órában. Talán csak akkor, amikor egyszer a megyei párt úgy döntött önhatalmúlag, bár roppant demokratikusan, hogy karácsony első napját is munkában kell eltölteni. Pedig vasárnapra esett. Még mindig előtte volt a sok riadt arc, amikor a kollégák értesültek erről a kommunista párt által felkínált lehetőségről. A kétgyermekes titkárnő, a düh és a tehetetlenség okozta piros szín minden árnyalatával az arcán, adta kezébe a pártutasítást. De ő már csak mosolyogni tudott ezen az újabb abszurditáson. Pillanatok alatt eldöntötte, hogy az ünnepet mindenki otthon tölti, ő egyedül be fog menni, ha netán valamelyik pártakárki okvetetlenkedne személyesen, avagy telefonon. Ha meg a dolgozó népet keresik, azok az erdőn építik a szocializmust. Meg lehet őket keresni.

A mai csend a mínusz 26 foknak köszönhető. Ebben a dermesztő hidegben a vidéki ember nem reszkírozta az embertelen hideget a fűtetlen kommunista vonatokon és buszokon. Akkor már inkább az otthoni, biztonságos nulla fok. Annyit nem ért meg, hogy előszobázzanak egy kis tűzifáért. Legalábbis nem ebben az orr- ragasztó és állbénító hidegben.

Teljesen ellazult a kályha duruzsolásától. Megrohanták a múlt emlékei. Amikor az otthon melegét egy cserépkályha is biztosította. Régi sérelme, hogy amikor több ezer ember melegszik azzal a tűzifával, amin az ő aláírása szerepel, addig ő, a kommunista távfűtés csapdájában látja lakásában saját leheletét. Ezt persze kollégák is tapasztalták, szidták is a rendszert, mint a bokrot. Ő csak mosolyogva, enyhe malíciával jegyezte meg, hogy nem érti a nagy felzúdulást, nála otthon 24 fok van. Mindegyik szobában nyolc.

Hosszan nézi az íróasztala mögé felfüggesztett kétfülű Ceaușescu-képet. Nemrég kellett lecserélni a régi fotót, mert azon csak az egyik füle látszott. Az egyfülűség a román szlengben féleszűt is jelent, ez pedig felségsértés. A fényképcsere erőteljes, országos akció volt. A probléma fajsúlyához mérten. Nem úgy, mint a kemény tél elleni intézkedések. Itt már sokkal toleránsabb volt a hatalom. Soha nem érte őket váratlanul a hóesés vagy a fagy, mert úgyis mindent a természetre bíztak. A kinti nagy havat keréknyomokká préselték a járművek, májusig majd csak elolvad. A tömbházak lakásainak hőmérséklete szintén megoldódott a tavasz érkeztével.

Álmodozásából Erzsa, a takarítónő ajtócsapkodásai zökkentették ki. Jellegzetes figura volt. Annak idején még ő nevezte el poénontó boldogasszonynak, mert tudtán és akaratán kívül nevettette meg környezetét, többször is. Egyszer rákérdezett Virág, a pénztáros, hogy örül-e a prémiumnak, amit kapott a főnöktől? „Persze, persze - jött a válasz - de inkább több gyűlést tartana, mert olyankor rengeteg üres üveg gyűl össze. Azokból élek én, nem ilyen sovány prémiumból”. Nem nyert volna soha szépségversenyt, de őt is szerette valaki. A kirúgott részeges férje. A szerencsétlen, csak hogy visszanyerje volt felesége szívét, elvégezte helyette a hótakarítást a favágást és a fahordást. Nyárára már elfogytak az érvei.

Hallotta, ahogy Erzsa bevonul a könyvelőségi irodába és sírósan panaszkodik a fogai hiányából eredő selypítéssel, amihez párosult egy roppant zavaró orrhang is, hogy ő már nem bírja ezt a hideget, ráadásul otthon is tűz nélkül van. Jön, hogy megöngyilkolja magát.

Most már indulni kellett az erdőre, nógatni kellett az embereket, mert az idő szinte ideális volt a munkára. Kőkemény utak a traktorok és a kamionok számára. Lehetett hajtani a szántóföldeken is, mert a mienk volt, a közösé.

Kopogás az ajtaján. Erzsike, az anyagkönyvelő.

- Főnök, essen már meg a szíved ezen a szerencsétlen Erzsán, küldj már estére neki haza valami tűzifát, mert ott pusztul el a hidegtől.

Indulás előtt még behívatta a kis-tehergépkocsi sofőrjét, hogy most, amikor viszi ki az erdőre a pótalkatrészeket, vágasson fel a motorfűrészessel aprófát és vigye el este Erzsa házához. Ezzel a feladatot letudta, rögtön el is feledkezett a dologról.

Másnap reggel a főkönyvelővel kellett egyeztessen gazdasági adatokat. Háttal ült mindennek és mindenkinek. Egyszer csak berobban Erzsa és elkezdi simogatni, kényeztetni, becézgetni a csempekályhát, nem veszi észre a főnököt. Erzsike, már csak azért is, hogy hízelegjen a főnök hiúságának és tanúja legyen szamaritánus természete legújabb gyümölcsének:

– Na Erzsa, volt jó meleg az este és az éjjel?

– Nem vót. Mi a franctó lett vóna?

– Hát nem küldte a főnök a fát?

– Kűdött, kűdött, de mi a francnak? Mit csináljak vele? Nincsen nekem kályhám!

Elemi erővel tört ki a röhögés. A főnökből is. De azért volt egy kesernyés mellékíze. Ismét igazolódott, hogy nem tudott soha annyi jót tenni az embereknek, hogy ne jussként kezeljék azt. Mert akkor nem kell hálásnak lenni.