Sztripkilenc

Kora hajnalban indultak. Meglepően friss volt a levegő a fülledt, alföldi városban. A nyári, forró éjszakákon, amikor alvás helyett csak izzadtan lehetett forgolódni, az ember néha már az öngyilkosság gondolatával is eljátszadozott. Persze nem komolyan, de azért szenvedve. A rosszul hőszigetelt kilencemeletes betonmonstrum, a délnyugatra néző hatalmas ablakok, mind megannyi hatékony segédeszköz a komfortzóna teljes megsemmisítéséhez. De a hajnali utca, a fellocsolt aszfalt békét és kellemes közérzetet generált. A határátkelő üres volt, egy álmos, kedvetlen román vámos intett kelletlenül, hogy menjenek, csak ne zavarják. A magyar oldalon pár másodperccel többet foglalkoztak velük, beszkennelték az útleveleket és innen már szabad az út. Felváltva vezették le az aránylag hosszú utat, és mire elfáradtak volna, már Sopron kellős közepén gurultak.

Sikerült leparkolni. Itt is gyönyörű volt a nyári nap. Amolyan békebeli, élvezhető meleg, nem az a fullasztó, izzasztó, ragacsos hőség. Még a nyakkendő is kibírható, igaz, hogy a hivatalos találkozóig kigombolták az ing felső gombját. Ráérnek majd később feszíteni. Még ebben a déli órában is kellemes a séta Sopron utcáin. Elérkeztek a Deák térre, és Lóránd nem titkolt elismeréssel adózott, immár sokadjára, Közép-Európa talán leghosszabb terének. Majd következett a Széchenyi tér, a szecessziós postapalotával, ezzel az építészeti gyöngyszemmel. Azonban mindent felülír a barokkos hangulatú történelmi belváros. Ennek minden útja végül is a Főtérre vezet. A tér gyakorlatilag egy szabadtéri múzeum, szinte mindegyik épülete műemlék. Az utcákon ápolt, kulturált, jól öltözött emberekkel, a történelmi belváros megkapó rendezetlenségével, az Új utca varázslatos zegzugaival.  Hivatalos ügyek többször is ebbe a városba szólították, megannyi lehetőség szépségeinek habzsolására is. Lóránd mélyen átérezte a szeme előtt megjelenő élő történelem okozta borzongást.

Most megálltak egy rövid időre a Dómtemplomnál, talán egy babonás beidegződésként, mintegy az üzleti tárgyalás sikerének garanciájaként. Megcsodálhatták az ország itt található legrégibb templomi orgonáját.

Különben éppen ebédelni indultak Ivánnal. Volt még két órájuk az üzleti találkozóig. Jóleső, várakozó érzés fogta el őket. Lóránd többhetes üzleti tárgyalásainak végére lehetne ma pontot tenni, ami számukra is jelentős sikert jelentene.  Ráadásul este találkoznak barátnőikkel. Ők már egy hete Pesten vannak, intézkednek, ismertetnek, tárgyalnak. A céget ezer szál köti a magyarországi üzleti világhoz, igen fontos az állandó kapcsolatteremtés és a létező kapcsolatok melegen tartása. Gazdasági megfontolásokból bútorozott lakást béreltek a Bajcsi-Zsilinszky elején, közel a Nyugatihoz. Nem volt olcsó, de lényegesen kevesebb, mint a szállodaszámlák.

A főtéren beültek egy vendéglő árnyékos teraszára és várták a megrendelt áhított csemegét, a pékné módra készült csülköt. Kiélvezték a pillanat minden gyönyörűségét. Nyár, jó vendéglő, derűlátásra késztető anyagi kilátások. Mindketten elvált férfiak voltak, elvileg teljesen függetlenek. Nem tartoztak senkinek felelősséggel, csak a saját lelkiismeretüknek. Na, meg a gyermekeiknek. Ezt ideális és áldásos állapotként élték meg mindketten.  

Lóránd kínosan pontos ember volt. Iván is tiszteletben tartott minden viselkedési normát, amit az üzleti élet megkívánt, de ezt sokkal lazábban tette. Lóránd pontosságát a neveltetése kényszerítette ki. Az anyja rendszeresen torolt meg akár egy ötperces késést is. Ivánnak nem voltak ilyen gondjai, ő meggyőződésből, önszántából volt pontos. Lóránd pedáns volt a munkában és a magánéletében is, Iván inkább csak az öltözködésében. Nárcizmusa különösen erőteljesen mutatkozott meg a külsőségekben.  Mióta rendezettebb anyagi körülmények közé került, mindig az utolsó divatot követte, míg Lóránd sokkal konzervatívabbnak mutatkozott. Lóránd alapos volt mindenben, Iván sokkal nagyvonalúbban állt a dolgokhoz.  Iván sokszor szárnyalt, Lóránd röghöz kötöttebb volt. Szinte mindenben különböztek. Egy dolog azonban biztosította kapcsolatuk szorosságát. A jó buli. A munka fontos volt mindkettőjük számára, de mindig szakítottak időt egy kiadós, magánéleti kiruccanásra is. Függetlenül attól, hogy melyikük volt az indítványozó ötletgazda, a másik rögtön ugrott, készen a lumpolásra. Volt olyan eset is, amikor délben felmerült egy esteleges bécsi sztriptízbár meglátogatása, majd miután tisztázták a rendelkezésre álló anyagi forrást, késő este már ott is voltak, és rendelték a drága italokat maguknak és a hostess lányoknak. Magától értetődő módon, a finanszírozó fél mindig az volt, akinek éppen pénze volt. Lóránd ezen a téren roppant érzékenyen reagált.   Alaptermészete szerint mindenét odaadta, ha azt gondolta, hogy szükséged van rá, vagy ha ő meg akart ajándékozni, azonban, ha az érdek akárcsak egy parányi szikráját is észrevette, rögtön bezárkózott.  Ilyenkor mindig megjelent lelki szemei előtt egy jellemző történet. Még házasember korában volt egy barátnője, a Mónika. Történt, hogy az akkori feleségével elhagyhatták ideiglenesen a közép-európai szocialista lágert és külföldre mehettek nyaralni. Lóránd szemszögéből az egész kirándulás arról szólt, hogy észrevétlenül csenjen ki a valutájukból annyi pénzt, amiből egy szép ajándékot vehet Mónikának és azt úgy rendezze el a csomagok között, hogy a felesége ne vegyen észre semmit. Emberfeletti teljesítménynek érezte. De sikerült. Miután hazaérkeztek, alig várta az első légyottot, hogy átadhassa a nehezen átcsempészett külföldi „csodákat”. Nagy volt az ajándékozás öröme mindkettőjüknél. Két szeretkezés között Lóránd elmesélte, hogy a felesége vásárolt vagy tíz pár harisnyanadrágot, de eltévesztette a méreteket és itthon kicsiknek bizonyultak. Szerencsére pillanatok alatt megvásárolták a kisebb méretekkel rendelkező munkahelyi kolléganői.   Mónika felszisszent: de miért nem szóltál nekem?  Soha többet nem kapott Lórándtól egy fogpiszkálót sem. Az Ivánnal való kapcsolatában is, már az elején nagyon odafigyelt, nehogy csak rá essen az anyagiak neheze, de idővel már nem volt erre szükség, mert Iván nagyvonalúsága ezen a téren is nyilvánvalóvá vált.

Az ebéd után elindultak lassan az üzleti találkozó színhelyére. Kellett is ez a kis séta a gyomorpróbáló étkezésük után. Különben volt még egy közös bennük: egy kikezeletlen nyombélfekély. Lóránd sokszor vigasztalta Ivánt, hogy legyen büszke, hiszen egy érzéketlen embernek soha nem lyukad ki a gyomra. Annak a stressz soha nem okoz gyomorgörcsöt.

Percnyi pontossággal érkeztek, de ehhez már hozzászokhattak a partnerek. Megindult a társalgás, kávé, üdítő, kitüntető udvariasság. Érezhető volt, hogy a soproniaknak nagyobb szükségük van rájuk, mint nekik a pénzükre. Ment is minden, mint a karikacsapás, egy kis idő múlva nyélbe ütötték az üzletet és mindenki elégedett volt.

Bár hallgatólagosan, de mindketten egyetértettek abban, hogy ezt (is) meg kell ünnepelni. Persze, a tervezett gála elképzelhetetlen volt női társaság nélkül.

Este már mindketten Budapesten voltak. Iván előjött az egyáltalán nem meglepő, szinte már közhelynek minősülő javaslatával: el kellene menni egy sztriptízbárba.  Elvégre nagy nap ez a mai. Csak volt egy kis bökkenő. Egyikük sem igazán ismerte a pesti éjszakai életet. Egyszer voltak egy hasonló helyen, valahol a Deák-tér környékén, de hamar rájöttek, hogy túlértékelték a pillanatnyi anyagi helyzetüket és ebből még baj is lehet. Amúgy, hála Ivánnak, röpke félóra után a nagykapun, emelt fővel távozhattak. Pedig még alig melegedett meg alattuk a szék, már ott termett két „animátor” cicababa és pillanatokon belül érdeklődtek, hogy rendelhetnek-e valamit, majd egy hosszú, révült csend. Hihetetlenül unott képpel néztek körbe-körbe, talán méricskélték, hogy mikor is jár le a műszak. Az asztalnál már vágni lehetett a kínos csendet, amikor megszólalt az egyik csaj: hát ti meg vagytok némulva? Ivánnak ciklámenszínű lett az arca és visszakérdezett: csak annyit tisztázzunk, hogy a mi pénzünkön mi kell szórakoztassunk benneteket, vagy fordítva? De elég hangosra sikeredhetett, mert rögtön megjelent a fizetőpincér, roppant udvariasan érdeklődő arckifejezéssel. Iván pár szóban leadta a nemtetszésük és sértettségük okát, azzal felálltak és elvonultak. Fizetéskor beigazolódott a sejtésük, csak a két lány italának árából teletankolhatták volna a gépkocsit.

Még volt egy hasonló közös „erotikus” kalandjuk Pesten. A peepshow. Számtalan ilyen hely volt a körúton, ha kell, ha nem, beléjük botlottak. Habár már otthon is voltak sztriptízbárok, a peepshow-k valahogy nem törtek maguknak utat. Ebben az esetben is Iván volt a kezdeményező, rá akarta beszélni Lórándot, hogy kukkoljanak egyet. Lóránd váltig szabadkozott, hogy ő, ebben a korban látott már eleget, semmi szüksége sincs ezekre az általa közönségesnek tartott bemutatókra. Iván a kognitív oldaláról közelítette a témát: ilyet még nem láttunk, tehát meg kell ismerni. Lóránd nem engedett, így Iván is lemondott erről a „katartikus” élményről.

A fentiek ismeretében, Ivánnak ismét volt egy ragyogó gondolata. Javasolta, hogy hívják fel és meg egy régi pesti ismerősét, Aladárt, aki különben egy nőtlen főiskolai tanár, igencsak járatos alak ebben az élvhajhász közegben. Iván mindig nagy tisztelője és csodálója volt a címeknek és a neveknek. Számára Aladár egyetemi professzor volt, Lóránd viszont csak egy anyagias piócát látott benne.  Komoly összegeket kért a cégüktől, mindezért bevezetett volna az udvarias hangvételű, hivatalos levelezés rejtelmeibe. Lóránd számára mindig titok maradt, hogyan csinálhatta volna ezt egy, csak magyarul tudó ember a Romániában bejegyzett cégük esetében, ahol románul kell levelezni. Iván ezt tökéletesen megértette, attól még ragaszkodott ahhoz, hogy segítsenek rajta.

Így aztán hármasban felmentek taxival egy elegáns budai sztriptízbárba. Ahogy beléptek, Lórándnak megakadt a szeme egy méretesebb lányon, Ivánnak pedig, az eddig már kialakult közös szokásaiknak megfelelően, egy kisebb, vékonyabb, törékenyebb alkaton. Ilyen téren soha nem volt közöttük vita.

A váradi kékangyalokban (mitől kék?) már elég lazaságot, lezserséget tanultak, arra jó volt, hogy itt kamatoztassák. Nem volt már bennük semmi gátlás, de tökéletes úriemberként viselkedtek mindhárman. Ezen nem változtatott az a rengeteg ital sem, amit közben elfogyasztottak. A Lóránd kiválasztottját Hédinek hívták. De lehet, hogy ez csak a „művészneve” volt. Fizikumra el sem találhatta volna jobban a Lóránd tetszésindexét. Szinte tökéletes volt. Ivánnak egy Aranka jutott. Amikor bemutatkoztak, a név hallattára Lórándból kitört a nevetés. Iván rácsodálkozott, nem igazán értette, hogy ebben mi is a vicces. Lóránd diszkréten odasúgta, hogy ezen a tipikus vamp-arcon nem sok arankát lehet felfedezni. Teljes összhanghiány a küllem és a név között. Ebben az esetben a nomen est omen elveszítette eredeti jelentését. Látszott, hogy valamikor tanult táncolni, még az is lehetséges, hogy balettiskolába járt, de most a függőleges rúd mellett tette le a voksát. Egy menyasszonytáncnak keresztelt, kissé obszcén mozgáskombinációt járt el Iván tiszteletére, na meg hálaként a rengeteg almaléért, amit franciakonyak és skót whisky árában fizettek meg. Ezt az átlátszó trükköt Hédi súgta meg Lórándnak, cserébe arra kérte, hogy fizessen a báros csajnak is valamit, hadd keressen az is egy kis pluszpénzt. Hédinek, amellett, hogy egy ellenálhatatlan, csábítóan szép jelenségként hódított, gyönyörű barna szemei voltak. Hihetetlenül meleg tekintettel. Kedves, egyszerű, csupaszív teremtés. Lóránd rá is kérdezett: mióta gyakorolja a „szakmát”? Csupán egy hónapja dolgozott, aránylag még távol attól a kiégett, pénzsóvár, mesterkélt, a prostituáltakra oly jellemző viselkedéstől. Amikor meglátta a kollegina menyasszonytáncát, felajánlott Lórándnak is egy személyre szóló táncot, de az visszautasította, azzal a kiegészítéssel, hogy akkor tegye ezt, amikor csak neki táncol. Figyelte a szeme sarkából a leány reakcióját, Eldöntötte, ha megbántódott volna, mindent az alkoholra fog. De nem. A lány finoman elmosolyodott és rákérdezett azzal a lebilincselő egyszerűséggel, amit Lóránd már az első mondatok után kiérzett: mire gondoltál, hol táncolhatnám el csak neked?  Hát vagy Ausztriában, egy alpesi panzióban, vagy pedig Balatonaligán, a volt központi pártbizottság nyaralójában. Különben Lóránd már aznap dűlőre szerette volna vinni a dolgokat, de lehetetlen volt, mert a bár vezetője, záróra után taxival vitette haza a lányokat, de szigorúan vendég nélkül. Ezt tudomásul is vette, megbeszélték a következő találkát – szintén a bárban – amikor véglegesítik a kiruccanás napját is. Ugyanezt végigjátszotta Iván és Aranka is. Dolguk végeztével szedelőzködtek mindhárman és mentek ki a már megrendelt taxihoz. Abból a sötétségből, ahol foszforeszkáló melltartókat és bugyikat láttak egész éjjel, egyszer csak ragyogó, reggeli napsütésbe vetődtek. Reggel 5 óra volt. Szalonspiccesek. Az élet szép volt.

Kerültek egyet Aladárral, letették a lakása előtt és mentek a szálláshelyükre, ahol elvileg már vártak rájuk a barátnőik. Kánonba hazudták, hogy a soproni cég vendégei voltak, hogy nem tudtak kitérni a meghívásuk elől, hogy azt hitték, hogy már soha nem lesz vége, hogy hullafáradtak (az egyetlen igaz állítás).  Akkor még nem tudták, hogy a jövendő feleségeiket ejtik át.

Kijózanodva, Hédivel és Arankával soha többet nem találkoztak. Így a sztriptízzel tűzdelt, beígért magánszám sztrípkilencre zsugorodott. A majdnemre…