A váradi nagykórház egy napja
Egy nagyon közeli ismerősömnél 70 felett összeomlik a szervezet. Agyvérzés, fél teste lebénulva, önkívületi állapot. Már nem ismer meg senkit. Mentők, nagykórház, fel a nyolcadikra és perfúzió. A párja villamoson utána, mire odaér, már várják is. Alá kell írjon egy papírt, miszerint egyetért a kezeléssel. Az készségesen tenne eleget ennek a furcsa kérésnek, de kiderül, hogy nem azonos a családi nevük. Az illetékes egészségügyi káder mély megdöbbenéssel veszi tudomásul a tényt és rákérdez, hogyan lehetséges ez. Egyszerű, jön a válasz, élettársi kapcsolatban élünk, immár 28 éve. A válasz - csak törvényes hozzátartozó írhatja alá. Ha nincs a papír aláírva nincs kezelés sem. A gordiuszi csomót az időközben leértesített és megérkező, a beteg leánya vágja ketté. Ő már aztán igazán törvényes. Persze bizonyíték semmi, a nevek itt sem passzolnak, de különben minden rendben van. Bemondásra. A törvényesség mindenek felett. Azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, ha nincs aláírásképes hozzátartozó, akkor nincs kezelés? Akkor a beteg halálra van ítélve? Honnan tudja az aláíró, hogy milyen kezeléssel ért egyet, amikor még a diagnózist sem tudja pontosan? És ha nem tud olvasni, vagy a nagy ijedelemben otthon felejtette a szemüvegét? Ha nem lenne tragikus, akár komikus is lehetne.
De a tánc csak most kezdődik. Beindul ismét a perfúzió, de kell hozni pelenkákat, mert ilyesmit a kórház nem tart. Nosza, 8 emeletet le, pelenka vásárolva, 8 emeletre fel. Gyalog. Mert csak az alkalmazottak kártyájával működő liftek járnak. A látogatóknak szánt három hatalmas lift teljesen béna. Mindig. A személyzet átveszi a pelenkákat és máris utasít gyógyszerek megvásárlására is, mert természetesen a kórház ilyesmit sem tart. Nem lehetett mondani egyszerre a pelenkákkal. Egészségesebb a több mozgás. Nosza, le, gyógyszer megvásárolva, vissza a kórházba. Ott, a három béna lift tövében, botjára támaszkodva sírdogál egy idős falusi néni, aki bejött, hogy meglátogassa lebénult férjét, de a nyolcadikra képtelen felmenni. A kérdés már csak annyi, hogy látja-e még valaha életben. Az én betegem lánya örvendezik, hogy még csak 48 éves, és boldogan viszi fel gyalog a méregdrága, kompenzálatlan gyógyszereket.
És a tánc folytatódik. Tisztába kell tenni a beteget, ki kell cserélni az ágyneműt, meg kell etetni. Anyagi kompenzáció lebegtetésével, majd beteljesülésével, megoldható. Az egyik váltásnál. És van második, harmadik és negyedik. Jön az ebéd ideje. A beteg nem tud annyira öntudatlan állapotban lenni, hogy ösztönszerűen ne köpje ki azt a moslékot, amit étel címen szervíroztak. Rohanás haza valami ehetőért. Nyolc le, nyolc fel. Közeledik az este, most már a személyzetre kéne bízni a beteget. Szólnak is az ügyeletes nővérnek, hogy most már akár oda is figyelhetnek a betegre, mert az „önkéntesek” visszavonulnak. Természetesen, mondja, ha valami gondja van a betegnek, ott a csengő. Csak meg kell nyomja. Mindezt persze önkívületi állapotban, amikor még a lányát sem ismeri meg. Ha nem csenget, azt jelenti, hogy minden rendben van. A 22-es csapdája.
És még mindig folytatódik a tánc. Este 21óra 52 perckor megszólal otthon telefon. A beteg leánya felveszi. A vonal túlsó oldalán egy szenvtelen női hang közli, hogy a kórházból beszél. A vér megfagy mindenkiben. Ez a vég. De nem. Még van remény. Mert a nővér csak annyit közölt, hogy a betegnek beadtak valami hajtót és azt másnap feltétlenül vásárolják meg és vigyék be neki, mert különben nem tud elszámolni a hiánnyal. Fontos lehetett, ha este 10-kor hazatelefonálnak. Ráadásul saját költségükön.
Leszáll az este a kórházra, minden elcsendesedik. A köpenyek zsebeit kiürítik. Mindenféle köpenyt. Rang szerint. Fehéret, kéket, rövidet, hosszút. Megszámolják. Hát igen. Ez is egy átlagos nap volt.
2016. július 31
Ui: A mai nagyváradi/romániai orvos portréja: dolgozik az állami kórházban, az állam fizeti a járulékait, ő azonban nem adózik semmit az ott felvett hálapénz után. De ez nem elég és van egy magánrendelője is. Elnézett összeférhetetlenség. És mivel ez sem elég, akkor így-úgy ledoktorálnak és professzorosodnak egyetemeken, nyugati óradíjakkal. És sok esetben még ez sem elég és akkor 100 euróért vagy egy kis aranyláncért átengedi a vizsgázó medikusokat. És ezek a majdani orvosok, a pénzen vásárolt diplomájukat lobogtatva fognak engem diagnosztizálni és kezelni. Hát, nem egy bíztató jövő.
