Aranyigazságok, garanciák

Evilági létezésem több mint hét évtizede alatt nagyon sok aranyigazságot hallottam, talán még meg is fogalmaztam. Hála az imádott, egyedi magyar nyelvünknek és gondolkodásmódunknak, szinte minden élethelyzetre lehet találni vagy költeni egyet. Van közöttük alapigazság, de sok személyes, szubjektív, álaxióma. Sok végig kísérte az egész életemet.

Az egyik örökérvényű: A kommunizmus paradoxona, hogy a legnagyobb nyomor közepette megy a legnagyobb pazarlás. Ez bevált. Van még az általam felállított aranyigazság: biztosan vannak sikeres házasságok, én még nem láttam egyet sem. De ha mégis van bár egy, akkor az enyém az. Természetesen válás lett a vége. Az aranyigazságok közé sorolnám az elvi vicceket is. A volt vezérigazgatóm, amikor le akarta hűteni a túlzott lelkesedéseket, elmesélte kedvenc viccét: A dombgerincen sétál az öreg bika és a fiatal bikaborjú. Meglátnak lenn egy csorda tehenet. A bikaborjú ugrál lelkendezve: bátyó, én lerohanok és magamévá teszek egy tehenet. Az öreg bika csak annyit mond: nem fiam, majd szépen lassan leballagunk, és sorra vesszük az összest.

Amikor Kolozsváron dolgoztam, az irodai alkalmazottak szinte mind nők voltak. Jól is éreztem magam a társaságukban, olyannyira, hogy  egy adott pillanatban kijelentettem (önmagamnak), hogy most már ismerem a női agytekervények rejtelmeit, tudom követni a logikájukat. Affenét! Úgy jártam, mint Mark Twain, aki azt mondta, hogy a világ legegyszerűbb dolga lemondani a dohányzásról, ő már lemondott vagy százszor. A nők észjárását illetően én is száz esetből százszor tévedtem. És tévedek napjainkban is. Íme, két gyöngyszem.

Ebéd. Tojásleves, szeretem. Elkezdem kanalazni és érzek egy nagyon erős fűszeres mellékízt. Kérdem a feleségemet, hogy mi ez a furcsa és erős kísérő. Köménymag, volt a rövid válasz. Tényleg, most már én is tudtam azonosítani. Másnap a díszlet ugyanaz, fogyóeszközök szintén. Veszek egy mély lélegzetet, összeszedem a maradék bátorságomat és rákérdezek, az egyébként rám jellemző lelki és orális finomsággal: mi a francért kellett ennyi köménymagot tenni ebbe a rohadt levesbe? A válasz letaglózott: ez köménymagos leves. Aranyigazság: ha sok lesz a lé, akkor gulyásleves, ha elfő, akkor pörkölt, ha odaég, akkor sült hús. Értem.

Egy másik. Kocogunk hazafelé Budapestről az M-3-ason. Egyszer csak beszűkül a forgalom és 5 kilométeres cammogásba csapunk át. Megyünk pár métert, megállunk. Megyünk, megállunk. Addig is babráljuk a telefonjainkat. Egy félóra után meglódul a forgalom és én is belecsapok. Itt azonban az előzmények is felértékelődnek, ugyanis a feleségemnek van jogosítványa, de 100 kilométer levezetése után úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Túlságosan stresszelte. Ott kompenzált, hogy az egész időt, amit kettesben töltöttünk az autóban arra áldozta, hogy csiszolja a tudásomat. Akkor is, ha ezt nem igényeltem. Tántoríthatatlan volt. És alapos, nem szegte semmi benne az oktatói kedvet.

Most észreveszem a szemem sarkából, hogy erősen ráncolja a homlokát, gesztus, amitől holtbiztosan hisztérikus rohamot kapok. Ezt ő is tudja 27 év után. Rákérdezek, hogy most éppen mi is a baja?

-   Az előbb az utolsó pillanatban fékeztél, majdnem beleszaladtunk az előttünk lévő kocsiba!

-  Mikor, hol, kibe? Kiderül, hogy ez még akkor történt, amikor araszolgattunk öt kilométeres sebességgel. Uram, mekkora veszélynek tettem ki! Ezt már nem bírtam ki szó nélkül és hatalmas empátiával, szívem teljes szeretetével kérdezem, üvöltve, hogy nem zavarja a tény, hogy kábé tízszer kerültük meg kettesben a Földet és egyetlen koccanásos balesetem volt (az sem az én hibámból)?

-  Az nekem semmire sem garancia!

Aranyigazság: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az tanítja. Ha egyikre sem képes, akkor irányítja. 

Nagyvárad, 2020. február 16