Díszlet kell, szereplők nem

Akár Nagyváradról is írhatnám. Sőt, bármely erdélyi városra igaz gondolatok.

Kereng mostanában a világhálón egy kisfilm Kolozsvárról, ma már asszonynevén Cluj-Napoca. Ebben román ajkú kolozsvári lakosok fejezik ki aggodalmaikat kincses városuk régi épületeinek állagáért, egyáltalán a városukért. Mennek tönkre, omladoznak, hull a vakolat róluk, akár életveszélyesek is lehetnek. A megkérdezettek palettáján nagyjából minden társadalmi réteg megszólal, a neves értelmiségitől az újkolozsvári (neo-napoka) többségig.

Az utóbbit egy köcsulás, szumános móc férfi képviseli, aki már annyira polgárosodott, hogy nem maradhatott titok előtte, hogy a város tele van osztrák (sic!) stílusban épült házakkal: „és mégis csak borzasztó, hogy a polgármesteri hivatal nem tesz semmit.”

A másik véglet, a veretes értelmiségi afelett háborog: „miért szedték fel azokat a gránitból készült járdaszegélyeket, amelyeket még az osztrákok (sic!) tettek le, mert a mai betonszegélyek porladnak, nem jók semmire.”

Íme, megtalálták a közös nevezőt. Nem kiejteni a „magyar” kifejezést. Az igazság kedvéért meg kell mondjam, az egyik interjúalany megemlítette, hogy Budapesten látott hasonló épületeket. Na, de a nemzeti teória mentén akár azokat is építhették az osztrákok. A hiányos történelmi ismeretnek talán az is oka lehet, hogy az ősi román földnek deklarált Erdély történelmét még csak a középiskolákban sem tanítják. Tény, ha tanítanák, elég macerás lenne a fejedelmek nevének kiejtése (Szapolyai, Báthory, Bocskai, Rákóczi, Apafi, Thököly stb.). De legalább meg lehetne tudni, hogy a kiegyezés után, amikor Erdély is a Monarchia szerves részévé vált, nem az Osztrák-Osztrák Monarchia jött létre (nem másért, csak egy igen furcsa dualizmus lett volna), és szeretett városukat nem az osztrákok építették, közigazgatták, hanem valaki egészen más. Na, de azokról nem szabad beszélni. Nem csak, hogy nem szabad, de nem is akarnak. Ki akarják törölni a tudatalattijukból is. Ezért írja ki a mai városvezetés, a multikulturalitás elkötelezett bajnoka, Emil Boc polgármester, az „Isten hozott” -at hét nyelven, de valahogy az istennek sem fért bele ez a kissé furcsa, rendhagyó nyelv.

Erről jut eszembe: talán két évvel ezelőtt, lehetett szavazni Románia legszebb városára. Nagyvárad nyert, ez az élő, de nem igazán lüktető szecessziós gyöngyszem. Rengeteg román ajkú szavazatával is. Azonban, rajtunk kívül, nem tűnik fel senkinek, hogy abban a városban, amelyben tiszteletet, szobrot és terek, utcák nevét kapja Mihai Viteazul, Ferdinánd király, Maria királyné, csak éppen a városalapító Szent László szobra lapul a püspöki palota udvarán, tehát magánterületen. Nem köztéren. Talán egy hidat (a hétből) fognak róla majdan elnevezni, akkor is Sfântu Ladislau néven. Nem rég, a főtéren (volt Szent László-tér) elvégzett munkálatok során találtak emberi csontokat. A váradi polgármester, kegyelettel telve, nyilatkozta az újságíróknak: „egyeseknek nem volt egyéb dolguk, mint ide temetkezni”. A kommenteknél megnyugtattam és kifejeztem abbéli elégedettségemet, hogy nem az ő szépapja csúfolta így meg a városközpontot.

Egy dolgot tudomásul kell vennünk. Szeretik a városainkat, de nélkülünk.  A díszlet kell, a szereplők nem.

2016. február 24