Egy szellemi fellegvár hanyatlása
Rendszeresen nézegetem az alma materem, a mai nagyváradi Ady Endre líceum honlapját. Szeretek naprakész lenni annak a szellemi fellegvárnak az eseményeivel, ahol én végeztem immár 56 éve, a gyermekem 30 éve és az unokám 12 éve. A családom iskolája, az életünk meghatározó része. Bennünk van.
Valamikor a 40. osztálytalálkozón a személyes beszámolómon azt találtam mondani – amúgy teljes meggyőződéssel vallom ma is – hogy ha életem folyamán megálltam a helyem bármilyen társaságban úgy szellemileg, mint általános műveltségben, azt két dolognak köszönhetem. A líceumi tanáraimnak és a tévé hiányának (ami az olvasás felé terelte az érdeklődésemet). Akkoriban tanítottak – a szokványos tantárgyak mellett – csillagászattant, logikát, pszichológiát, botanikát, zoológiát, darwinizmust, anatómiát, latint. Az áldott emlékű magyar nyelv és irodalom tanárnő, a magyar írók és költők tanításával párhuzamosan becsempészte, az amúgy tiltott magyar történelmet. Az osztályfőnöki órákon művészettörténettel, a zeneórákon zenetörténettel ismerkedtünk. Választhattál reál- vagy humán osztályok között. A maturandus komoly próbatétel volt, négy tantárgyból írásbeli és nyolc (!) tantárgyból szóbeli. Ez a magyar líceum olyan szintet biztosított diákjainak, hogy állandó versenyben állt a város akkoriban legjobb román középiskolájával. Az értékmérő: melyik ad több váradi egyetemistát. Akkoriban egyetemre bejutni egy státusz volt. Rangot adott, gyermeknek, szülőnek egyaránt.
Mára változtak az idők. Az osztályok szakosodtak, matek-infó, biológia-kémia, humán tárgyakra. Az egyetemista státusz devalválódott, bárki bármilyen egyetemet elvégezhet, csak ki kell fizetni. Az iskolákban minden szinten dominál az igénytelenség. Tragikomédiába fulladt a térfigyelő kamerák elhelyezése az érettségi vizsgákon. Több olyan középiskola is volt, ahol egyetlen diák sem abszolválta ezt az akadályt.
Visszakanyarodva a volt iskolám honlapjához, megtudom, hogy volt a napokban egy próbaérettségi (az én időmben még ismeretlen fogalom), felmérendő a végzős diákok tudását, szűk három hónappal az érettségi előtt. Természetesen megnéztem az eredményt is. Mivel inkább reál érdeklődésű vagyok, a matematika eredményeit néztem. Döbbenetes volt. A feltételezett legjobban felkészült/felkészített matek-infósoknál 15 diákból 6 nem érte el az átmenőjegyet, az egyéb profilú osztályokban pedig 51-ből 30 (!) bukó. A most XI.-es osztályok felmérőjén a helyzet még tragikusabb. Két és fél áttanult(?) év után a megye legjobb magyar nyelvű iskolájában a 108 diákból 79 (!!!) nem éri el az elfogadhatóság minimális szintjét.
Kérdem én, mit tudhat az a végzős matek-infós(!), aki 2,0-át vagy 2,85-öt kapott. Hát az a diák, aki 1,20-at írt, amikor az 1 pontot már azért megkapta, hogy jelen volt. A 3-as jegyből annyi van, hogy már nem is kell miatta szégyenkezni. Sem diáknak, sem tanárnak. Tényleg nem? Ennyire telik elit diákokból egy elit iskolában? Abban az iskolában, amelyben a matematikát valamikor István Tibor és néhai Tárnoki György neve fémjelezte? Kinek kell elgondolkodnia? A tanároknak? A szülőknek? Hol van a küldetéstudat? Szerintem egész egyszerűen belesimultunk az igénytelenség közegébe. Az itteni (még megmaradt) magyarság mennyiségi megfogyatkozásának nélkülözhetetlen feltétele a minőségi romlás?
Egyszer egy magánbeszélgetésem során megkérdeztem egy főpapunkat:
– Atyám, miért van az, hogy amikor Erdélyt Ó-Romániához csatolták nem mi, az erdélyiek emeltük őket a mi szintünkre, hanem egyre jobban süllyedünk mi az ő szintjükre?
– Azért, László kedves, mert süllyedni kényelmesebb.
2016. március 20
