Görög-keleti temetésen
Immár jóval 70 felett (anyósom szerint elég régóta hetvenkedek) egyre gyakrabban szólít a kötelesség egy-egy temetésre. Van, amikor tiszteletből, van, amikor protokollból és van, amikor őszinte gyászból. Az ominózus temetés, amelyen nemrég vettem részt, inkább a halott iránti tiszteletnek szólt. Egy közel 89 évesen eltávozottról van szó, fiatalabb korom egyik főnökéről, akit még kedveltem is, Egy korrekt, görög-keleti (ortodox) román ember volt. A korára tekintettel, egy egyetemi évfolyamtársa jegyezte meg enyhe malíciával, hogy az Úr számukra már kibocsájtotta a behívókat, de furcsamód, a részeg postás még nem találta meg a címet. Úgy látszik most elkapott egy józan napot. A hozzátartozók két pappal temettették. Az egyik énekelve prédikálta az egyetértést és a szeretetet, utána a másik (nehogy már valaki is komolyan vehesse az előző papot) dörgedelmes hangon szidta a magyarokat, a halott iskolai végzettségének apropóján, mondván: csak 1919-ben lett román iskola Váradon, a Gozsdu-líceum. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy akkoriban összesen 3400 (5%) román nemzetiségű polgár lakott városunkban. Az sem zavarta, hogy az elhalálozottnak nem sok köze volt az akkori eseményekhez, ugyanis 1931-ben született. De folytatta, nagy pátosszal és fenyegető mutatóujjal: a horthysta banda a bécsi diktátum után, 1939-ben vagy 1940-ben (még az évszámot sem tudta pontosan) megszüntették ezt az elit iskolát. Ez tételesen nem igaz (majdnem azt írtam, hogy egyszerűen szemenszedett). Habár a román nemzetiségű lakosság akkori létszáma már 5200 fő volt, de az aránya 1940-ben is az 5% körül mozgott. A román Gozsdu-líceumot a magyar hatóságok nem zárták be, hanem egy magyar líceum keretén belül működött továbbra is mint román tagozat. Pont, mint ma, csak fordítva. A temetési ceremónia néma főszereplője ebben az esetben sem volt érdekelt, mert mire líceumba került, már Románia volt ismét Váradon. Pedig a pap erre utalt végig: mennyit kellett szenvednie egy románnak azokban a vérzivataros magyar időkben, azért, hogy elvégezzen egy iskolát.
Legszívesebben otthagytam volna az egész mindenséget. De nem az én autómmal voltam. A visszaúton már együtt röhögtünk a pópán a román barátaimmal egyetemben.
Ha rajtam múlt, soha nem igényeltem papi szolgáltatást. Mindig is úgy néztem őket, mint bármilyen szolgáltatóra. Egy mesterség, amit lehet jól végezni és rosszul, elhivatottsággal vagy anélkül. Mint egy orvos, tanár, vagy előadóművész. Sem több, sem kevesebb. Visszautasítottam, hogy közvetítsen köztem és a bennem lakozó Istenem között.
Na, de a görög-keleti pópa már egy külön eset. Az egyetlen keresztény igehirdető, aki imádkozik a rosszért is. Magyarán, megátkoz (egy közeli ismerősöm mesélte, hogy a felesége, a válási cirkusz kellős közepén, fogta a férje alsónadrágját, trikóját és zokniját és ezzel irány Moldova. Egy ottani pópa szerint, az átokhoz olyan ruhára volt szüksége, amely közvetlenül érintkezett a férj testével. És jó pénzért meg is átkozta azt. Az asszony megnyugodott, hazajött és elváltak. Nagyon sok évig várta, hogy hátha fog valamit a kifizetett átok. De nem. Lehet, hogy mégis csak kevés volt a pénz?). Visszakézből utasít el minden ökumenikus megnyilvánulást, mert tudja, hogy nem elég felkészült. Nem politizál, hacsak nem annak nevezzük az állandó behódolást a mindenkori hatalomnak. Megszegi a gyónás szentségét és továbbítja a megfelelő helyre. Agresszíven terjeszkedik, és gyűlöl mindent, ami nem görög-keleti. Ott vannak minden iskolában (a mi pénzünkön) és a gyermekeket is hasonló szellemben igyekeznek nevelni. Aranyszálakkal kivarrt többméteres sleppek és luxusautók árnyékából koldulják az államtól a mi pénzünket templom-, kolostor- és katedrálisépítésre. Váradon már minden tenyérnyi játszótér és zöldövezet helyén templom van. Az - elméletileg - szekularizált állam pedig mindent elnéz nekik, mert csak így buzdítják a híveket az oltár magasságából a szavazásra, na, meg a nekik hasznos pártpreferenciára. Kéz kezet mos.
Azt hiszem, többet nem megyek a közelükbe sem. Még élénken él az emlékezetemben egy másik temetés. Egy fiatal román kollegina meghal. 35 évesen. Gyermek és férj a koporsónál, mély, megrázó gyász. Pár, a halottat méltató szó után, a pópa rátér a „lényegre”. A román ember annyira jó és szelíd, hogy egész egyszerűen. a régi időkben nem voltak köztük hóhérok. Senki nem vállalta. Ha egy halálraítéltet ki kellett végezni, Magyarországról kértek hóhért, mert volt azoknak elég. Akkor el is mentem rögtön onnan. De az úton mindegyre eszembe jutott a szelídszívű Ștefan cel Mare, aki halála előtt két nappal megöletett minden bojárt, mert azok nem akarták a fiát, Bogdánt, a trónon. Majd a vele egy korban élő igen jámbor Vlad Țepeș, aki a „karóbahuzató” ragadványnevét vajszívéért kapta. És 200 évvel később a báránytermészetű Mihai Viteazul, aki hitelezett pénzekből megvásárolta a Portától a havasalföldi uralkodását, majd egyetlen éjszaka alatt megszabadult a hitelezőitől. Aztán megindult, a csatalakozó székely seregek hathatós segítségével, az ellen a Báthory ellen, aki régebben befogadta, megmentette az életét, beajánlotta a Portánál és Rudolf császárnál.
Mindezt magyar hóhér nélkül.
Nagyvárad, 2020. január 14
