Méltatlan ünneplés

Valamikor a hónap elején, a sokak által ismert, ma már nyugdíjas újságíró, Dérer Feri, gratulált a mai szerkesztőségnek a Bihari Napló alapításának 26. évfordulója alkalmából. Sokan kommentálták, a „további kitartó munkát”, „legyen hű kordokumentuma a mának” magvas jókívánságoktól kezdve a „nagyon szeressük a lapot” -ig egy eléggé széles skálán.  Dérert megértem, mert neki a BN, leánykori nevén a Fáklya, egy kicsit az élete is volt. Azt is megértem, hogy ilyen alkalmakkor az emberek kifejezik jókívánságaikat. Mindenkire ráfér. De, ami a szeretetet illeti, azt hiszem roppant egyoldalú.   Olyan ez, mint amikor a szülő vakon és kritikátlanul szereti a gyermekét, pedig a nebuló távolról sem nyújtja azt, ami elvárható lenne a szeretet és az eltartás mellett. Mert ez a napilap nem viszonoz szinte semmit. Nem ad vezércikket, glosszát, publicisztikát, oknyomozó riportot. Az interjú és a riport gyakorisága a fehér holló megjelenésével vetekszik. A legmagasabb tisztség, amit egyáltalán bíráló szóval illet, az a városi közszállítás jegyellenőr. Nos, akkor mit is kapunk a laptól? A szeretetünkért, a pénzünkért? Gyászjelentéseket. Nem is merek arra gondolni, hogy mi lenne a lappal, ha nem ott hirdetné gyászát a jónép. És akkor mit is ünnepelünk? Milyen érdemeket?

Jut eszembe! Ha szakmai szempontból nem is lehet párhuzamot vonni, de az öntömjénezés magasiskolája jelen volt a nagyváradi színház esetében is. Az Úr 1998. évében, a társulat egyik pihent elméje rájött, hogy ez év augusztusában lesz 200 éve annak, hogy beindult a magyar nyelvű színjátszás Várad városában.  Ennek az erőltetett és előrehozott évfordulónak azonban az volt a szépséghibája, hogy 1798-ban a hat évvel azelőtt alakult kolozsvári társulat játszott a nagyváradi Fekete Sas vendéglőjében. Tehát gyakorlatilag a váradi színjátszásnak nem sok köze volt ehhez az évfordulóhoz. Sokkal hitelesebb lett volna, ha még várnak két évet és akkor megünneplik a városi kőszínház átadásának (csak) 100 éves évfordulóját. A nagy csinnadrattával beharangozott, majd a végére roppant ellaposodott vigadalom során minden élő – aktív és nyugdíjas – színházi embernek kitaláltak egy-egy kitüntetést, és szétosztogatták egymás között. A vezető színészektől kezdve, a segédügyelő-helyettes jelölten keresztül a súgóig senki sem maradt ki. Na, de így mulat a magyar.

Visszatérve a helyi újságírás „nagyjaihoz”, amennyiben durva, ám közérthető hasonlattal akarnék élni, azt mondanám, hogy a lap mai tartalmi értéke és a ‘90-es évek Bihari Naplója között akkora a távolság, mint Caruso-tól Bunyós Pityuig. Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy nem éri el a kommunista, keményen cenzúrázott és öncenzúrázott Fáklya szintjét sem.

Valamikor sokat olvastam a marosvásárhelyi Népújságot. Akkoriban egy RMDSZ szócsővé degradálódott sajtóproduktum volt. Azt hittem, hogy alulmúlhatatlan. Tévedtem. 

2016 január 31