A világ rendje

Talán mindenki ismeri Virág elvtárs elhíresült mondatát, a magyar filmgyártás egyik legnagyszerűbb filmjéből, A tanú-ból, miszerint az élet nem egy habostorta. Mert a létezésnek van megszámlálhatatlanul sok momentuma, amit szívesen kihagyna az ember. De azok mégis ott vannak és sok esetben emésztenek. Ilyen a halál problematikája is.

Láttam egyszer a tévében egy interjút Rózsa Györggyel, akit a riporter a felesége halála utáni időkről, érzésekről, eseményekről faggatott. Többek között rákérdezett, hogy fél-e a haláltól. A válasz az volt, hogy magától a haláltól nem, de az odavezető úttól igen. Én akkor hallottam előszőr ezt a mára már szinte közhelyesedett gondolatot, de mélyen belém gyökerezett. Szinte egy egész életfilozófiát teremtettem köré. A sajátomat. De ez nem általános érvényű, mert nem is lehet. Habitus-függő.

Egy külföldi újságíró barátomra szívműtét várt. A korházi beutalás előestéjén megkért a felesége, hogy öntsek belé egy kis lelket, mert roppant le van lombozódva. Beszélgetünk, és faggatom, hogy mi is a halálfélelmének az oka. Attól pánikolt, hogy mi lesz, ha nem ébred fel az altatásból. Én, amúgy teljesem jóhiszeműen, azt kérdeztem tőle, hogy el tud képzelni önmaga számára elfogadhatóbb halálnemet, mint ezt?  Erre, rendkívül irritáltan zárta le a telefonbeszélgetésünket, a következő mondattal: na, itt fejezzük be, Lacikám! Én, személy szerint ki vagyok békülve az elmúlás gondolatával, mert egy tartalmas, kerek, egész életem volt. Csak a kórháztól rettegek.

 Ebben a korban már a más halálhírét is aránylag sztoikusan fogadom és élem meg. Mint a korom velejáróját. Kivételek természetesen a közeli barátok. Az megráz. Nehezen fogadom el, hogy ennyi volt és innen már minden kapcsolat vele csakis virtuális és az is egyoldalú. 

 Pár hete telefonál egy jó barátom, hogy meghalt egy közös ismerősünk (csak neki közeli barátja) és hogy ez mennyire kiborította idegileg. Én, talán a vigasztalás szándékával, avagy az immár krónikussá lett cinizmusommal, esetleg a kettő keverékével, azt találtam mondani, hogy mi már abban az állapotban vagyunk amikor sorra veszítjük el a barátainkat, és ennek csak akkor lesz vége, amikor a barátaink fognak bennünket elveszíteni (különben az a személyes életérzésem, hogy akkor halunk meg igazán, amikor meghalt az utolsó ember is, aki ismert bennünket).  Tehát, vegye tudomásul, ez így van rendjén. A vigaszomnak nem volt osztatlan sikere.

Hogy mennyire nem volt igazam, csak ma jöttem rá. Telefonált egy nagyon jó barátom, hogy eddig nem akart szólni, de holnap műtik rákos daganattal. Nagyon kiborított idegileg. . . Nekem ne mondja senki, hogy ez így van rendjén…

2016. január 28