Háborús napok
Merjünk nagyot álmodni! – mondta valamikor Orbán Viktor. Erre tanított, erre ösztökélt az utóbbi évtizedben. Mindezt állandó háborús narratívával fűszerezve. Minden akart lenni. Egy általa vezetett, vagy legalább is befolyásolt új Közép-Európát vizionált, ahová Nyugat-Európából is jönnek majd a bevándorlók. Ennek érdekében hadat üzent mindennek és mindenkinek, aki nem értett egyet vele és haragosan rázta ökleit azok felé, akiket jószerencséjük a Lajtától nyugatra vetett, természetesen a szövetségeseire is. Az ököl csak akkor váltott marokká, amikor várták az uniós pénzek átutalását. Ezt nem sokan díjazták. Erre belefogott a keletre nyitás illiberális fantazmagóriájának megvalósításába, főleg Kína és Oroszország felé. A fejlett Szingapúrról elfelejtkezett. A mintakép a mentor és szponzor Putyin lett. Azóta tudjuk: ez lett a keleti bukás.
Miután 1989-ben, ő egyszemélyben rúgta ki az oroszokat az országból, utólag, számomra valamilyen ismeretlen okból (elképzeléseim azért vannak), kialakult egy természetellenes barátság Orbán és Putyin között.
És ez a barátság a mai napig tart. Pedig az utóbbi hetekben történt egy és más. És nem kevesebb, mint, hogy Putyin egy különleges katonai művelet végrehajtását rendelte el Ukrajnában. Ugyan én és a hozzám hasonló profán, hozzá nem értő ember ezt háborús agressziónak titulálnánk, de biztosan nincs igazunk. Olyannyira, hogy Putyin Oroszországában ezért a kifejezésért már 15 év börtönt is biztosítanak a szkeptikusabb honfitársaik számára. Orbán, (The Leader of Europe, ahogy Pataki Attila pólóján volt látható), ez a nagy magyar gatyásból lett keleti pergő, békegalambnak álcázva Moszkvába repült, a fenyegető háborút megelőzendő (?), ahol meggyőződhetett az orosz pacifizmus furcsaságosairól. Nem lesz háború. Avagy háború nem lesz. Mert a moszkvai nemzeti tévé (az M-1 elvtársa) amúgy bemondta: az orosz csapatok békefenntartó erőként jelennek meg majd Ukrajnában. Szerintük Donyeck és Luhanszk megyében az ukránok vegzálják az orosz nemzetiségű ukrán állampolgárokat. Meg kell védeni őket. Az orosz hadsereg hagyományos békeharca már-már kissé eltúlzott, mert (bevált szíriai módra) lassan kő kövön nem marad utána. Az Ukrajnában rekedt oroszajkú emberek szíve hevesebben dobog ekkora szolidaritás láttán. Az anyaország nem hagyta őket magukra. Gondoskodik a sorsukról. Így történik ez Mariupol városában is, ahol az oroszok kilőttek minden kilőhetőt, beleértve a kórházakat is (már 47-et országszerte), bombázták a civil lakosság számára kialakított humanitárius folyósókat, több mint 2300 civil áldozattal. A félmilliós lakosságot áram, víz és élelem nélkül tartják hosszú napok óta. Azt a lakosságot, amelynek február 23-án még 44,8%-a még orosz (!) volt.
Ennek az egész háborúnak van azonban pozitív hozadéka is. Sok-sok év megfeszített kágébés munka ment veszendőbe. A cél, az Európai Unió szétverése és az USA pártközi villongásainak felerősítse volt. Egyáltalán a nyugati demokrácia megrendítése. Az eredmény fordított lett. Soha ekkora egységet nem mutattak a liberális demokráciák és a NATO sem. A kíméletlen terror és erőszak egybekovácsolta az egész világot, Putyin egy elszigetelődött pária lett. Komoly gazdasági szankciókkal sújtották és sújtják ma is őket és ezek hatásai idővel csak súlyosbodnak. Oroszország elszigetelődött a világban. Nincs egyetlen reményteljes szövetségese sem, mert a fehérorosz elnök sem ad katonákat, csupán teret Kijev bekerítésére. Jobboldali hagyományaihoz híven, most is Magyarország maradt Putyin utolsó csatlósa, pont úgy, mint Hitler esetében.
Egy másik pozitív hozadéka, hogy egyértelműen kiderült mindenki hovatartozása. Kik is valójában Putyin eszmei kiszolgálói és anyagi kiszolgáltatottjai. Előtérbe került Salvini, Farage, Orbán, Marine Le Pen (akinek mi, magyarok hiteleztünk 10,6 millió eurót, rongyrázósan, mert valójában életszínvonalban ott kullogunk az EU-s lista végén Romániával és Bulgáriával egyetemben), és a többiek. Az érdekes, de inkább tragikus, hogy ezek esetében a tetszési indexük mélyrepülésben zuhan saját országukban, nálunk Orbán még talán erősödik. Nem kellene keresni ennek az okát?
Na, de nézzük, mit is csinál ezalatt Putyin legjobb jóbarátja (idézet: Forest Gump), a magyar miniszterelnök. Az ember azt hinné, hogy végre elemében van. Mindig is harcolni akart. Igaz, hogy eddig az ellenséget, ő kreálta (lásd Brüsszel, migráns, Soros, Gyurcsány), de jött a valós Covid-járvány, és ez eléggé megtépázta a legyőzhetetlen utcai harcos imidzsét. A lakosságarányos halottak száma a világelsők közé tornázta fel az országot. És a jellegzetes, felháborító cinikus pofátlanságával a képünkbe vágja, hogy Magyarország akár követhető modell is lehetne a világban ahogy a járványt kezelte. A gazdaság is ezer sebből vérzik, pedig szerinte itt is remeket alkotott. Mint a járvány esetében, most ismét élesben megy a dolog. Háború van! A Rogán-féle propaganda-minisztérium csúcsra dolgozik, magyarázatuk mindenre van. Most reális hadi állapotok vannak az ország határán. Harcolhatna. Elemében lehetne. De nem. Békét hirdet. Mintha bármi is lenne rábízva. Meg járja a klasszikus pávatáncát. Egyenlőségjelet tesz az agresszor és az áldozat közé, de a nagy nyomás miatt minden szankciót megszavaz, amelyeket aztán nem tart be. Nem enged fegyverszállításokat az ország területéről Ukrajnába, de más országok szállíthatják magyar területen (elvégre NATO tagok lennénk), megtalálja a rég száműzött „menekült” szót, hirtelen eszébe jut, hogy Brüsszel és a NATO a szövetségesei, nem volt elég 40 perc a, amit egy orosz drón töltött magyar légtérben arra, hogy leértesítse Horvátországot (mint szövetségest) hogy feléjük tart egy orosz drón, fennen hirdeti, hogy Magyarország meg tudja védeni magát (nem említette San Marino-t), majd a honvédelmi miniszter elszólja magát, hogy a NATO nélkül katonailag semmik vagyunk, ismét idegen tollakkal ékeskedik a menekültügyi kérdésben is. Hasonlóan a járvány „mintaértékékű kezeléséhez, itt is a lovak közé dobta a gyeplőt. Majd csak csinálnak valamit azok a civil szervezetek. A civil összefogás nélkül minden összeomlott volna (és még ma is), akiket az évek során a földbe döngölt és porig alázott. Beteges félelmében immár több, mint három hete nem ejtette ki Putyin nevét, nehogy valamivel is megbántsa. Ettől még Magyarország is a „barátságtalan országok” orosz feketelistáján szerepel. Míg a lengyel, cseh és szlovén miniszterelnökök, még az öreg Kaczyński is életük veszélyeztetésével bátorítani és lelket tartani járnak Kijevbe, ő tudomásul veszi és bátran otthon marad. A lakájmédia egyértelműen oroszpárti hullamosó, próbálja elterelni a figyelmet az utóbbi 12 év katasztrofális külpolitikájáról.
A március 15.-i ünnepi beszédében meghúzza a vonalat, a mimagyarok a békepártiak, azok (az ellenzék) meg háborút akarnak. Egy szó nincs ’48-ról, forradalomról, márciusi fiatalokról csak a gyűlöletről. Semmi együttérzés az ukrajnai áldozatokkal. Ehhez már hozzászoktatott a közel 45 ezer covid-os halálesetnél. Embertelen, amorális nihilizmus.
Volna egy szerény ajánlatom a választás éjszakájára. A beszédébe (amelyek úgyis mindig hemzsegnek az olcsó metaforáktól), ha gondolja, hogy megüti az elvárt akadémiai szintet és érthető lehet a Fritz, Bencsik, Győzike, Fásy, Pataki, Nagy Feró (szemezgetés a Békemenet első sorában ágáló értékes hazafiakra) fan-ok számára is, be lehetne iktatni:
„Lóháton jöttünk, farháton távozunk!” (hosszú, szűnni nem akaró taps)
Ui. Nagyon szívesen vagyok vitapartner, de csakis azok számára, akik érvekkel hozakodnak elő. A személyeskedő kommenteket rögtön kivágom.
