Házigazda és vendég

Évtizedekkel ezelőtt, amikor még a nagyváradi erdőkitermelésnél dolgoztam, alkalmam volt megtanulni, kitanulni a korrupt kommunista rendszer összes áldását. Furcsán fog hangzani, de méreteiben az akkori korrupció köszönőviszonyban sem volt napjaink szabad rablásával. Akkor inkább túlélési szerepe volt. Az egyik vezető adta az irhabundát, cserébe kapott perzsaszőnyeget, a másik adta a tűzifát és kapott érte színes tv, automata mosógép vagy mélyhűtő kiutalást. És lehetne sorolni a végtelenségig. Emlékszem, egy reggel szól a feleségem, hogy nincs tojásunk, nem lehet kapni a boltokban sem. Mert, ha a kommunista tervgazdálkodás nem sokat tudott biztosítani, de az állandó áruhiányt minden további nélkül. Egy fakiutalás az Avicola csirkefarm illetékesének és már küldték is haza a hiánycikket. Akkor éreztem először, hogy fel kellene köpni és aláállni. Azért, mert én voltam a kezdeményező. A büszkeségem komoly csorbát szenvedett. Nem ismételtem meg soha többet.

Zömmel pitiáner korrupcióknak asszisztálhattunk. Egy megyei párttitkár (az akkori idők egyik hatalmassága) azzal foglalkozott, hogy bejárta az összes vállalatot, ahol a szolgálati személygépkocsik rendszáma háromszámjegyű volt, és győzködte őket, hogy mondjanak le a rendszámukról a megyei párt érdekében. Ugyanis minden mezei milicista tudta, ha ilyen rendszámmal találkozik, köszönnie kell és nem szabad megállítania. A milícia azt is bevezette, hogy a forgalmiba beírta a munkahelyedet, amúgy törvénytelenül. Így, ha megállított, tudta, hogy mit lehet rólad legombolni. Olajat, cukrot, lisztet, fát, húst és bármit.

Az effajta korrupció, mint a lián, kúszott felfelé. Mindent átfont, beleértve a magasabb köröket is. A bukaresti főhatóság (minisztérium) minden megyei vállalathoz delegált egy-egy osztály- vagy irodavezetőt, szakirányítói és ellenőrző fedőnév alatt. Elvileg be kellett volna segítsen a minisztériumi elképzelések gyakorlatba ültetésébe a megye vállalatok szintjén, valamint a minisztériumban érvényt szerezni a vállalatok problémáinak megoldásába. A mindennapokban azonban annyi történt, hogy lefoglalt egy gépkocsit a vállalat amúgy sem bőséges parkjából, egy vállalati kísérő társaságában elkocsikázott valamelyik alegységhez, ott belekötött az élő fába is, majd az egységvezető esélyt kapott egy humánusabb eljárásra és egy semmitmondó jegyzőkönyvre. Mert ez volt a cél. Az „ellenőrzés” utáni úri muri. Na, meg az előkészített szeretetcsomag (akkori szlengben: folklór tarisznya), amit majd Bukarestbe visz a családnak.

Természetesen nekem is volt egy ilyen „szakirányító ellenőröm”. Bukarestben a termelési iroda vezetője volt. Tisztes, őszes, olyan hatvanas erdőmérnök. Az ismerkedésünk elején össze is ugrottunk, mert pimasz, regáti modorban akarta megerősíteni, hogy ő tulajdonképpen az én főnököm, csak mert a minisztériumban dolgozik. Amit én is rögtön tisztáztam, a magam Kommendáns-réti leheletfinom stílusában: Tudja miért dolgozik Ön a minisztériumban? Mert bukaresti személyije van (akkoriban a nagyvárosok igencsak le voltak zárva, a főváros szinte hermetikusan). De lassan, az én életfenntartó ösztönöm és az ő személyes érdeke elsimította a kezdeti ellentéteket.  Beindult a jól bevált séma. Ő ellenőrizgetett, én meg etettem, itattam, hol erdei kirándulásokon, amit az embereim álltak, hol vendéglőkben, amit én álltam, Búcsúzóul pedig felcsomagoltattam.

Egy „szakmai” megbeszélésünkön a következő párbeszédre kerül sor:

– Fehér elvtárs, volna egy kérésem. Szükségem lenne 300 dióra. Meg tudja szerezni?

– Mi a 300? Milyen mértékegység ez dió esetében? Liter, gallon, yard?

–Mi lenne?! Darab! Így már érthető?

–Lassan kialakul a kép bennem is. Megpucolva óhajtja?

–Isten ments! Egészben kell maradjanak!

Megszereztem, elküldtem neki a szállodába, és a dolog elfelejtve. Majd januárban ismét találkoztunk. Két súlyemelés (teli pálinkáspohár) között megered a nyelve és eldicsekszik:

–Tudja milyen jól kerestem azokon a diókon?

–Hogy csinálta?

–Minden darabot lefestettem ezüstös kályhafestékkel és a feleségem (tanárnő) eladta az egészet, 3 lejt kaptunk darabjáért (nyeresége a havi fizetésem negyede volt).

Időközben a tervosztály vezetője lettem a vállalatközpontban, hivatalos teendőinkben teljesen eltávolodtunk, csak a „jónapot” maradt meg. Az új hivatalomban havonta legalább egyszer a bukaresti tervosztályhoz kellett utaznom. Értelemszerűen semmi közöm nem volt már a termelési osztályhoz, ahol a „barátunk” aktivált. De egy-egy találkozás a folyósókon elkerülhetetlen volt. Egy ilyen alkalommal beindult a felhívás a keringőre és finoman célzott vidéki, beosztotti mivoltomra:

–Ma éppen szabad vagyok, meghívhatna egy ebédre. Éppen ráérek, a feleségem elutazott.

–Na, ide figyeljen, uram! Én Nagyváradon két évig voltam a házigazdája, annak minden írott és íratlan kötelezettségével, maga meg a vendégem. Hónapok óta álmodozok egy meghívása után, itt Bukarestben. Mert én a lassú erdélyi agyammal (több esetben is szívesen használta ezt a minősítést) azt hittem, hogy noblesse oblige. Tanulja meg eldönteni, hogy mikor vendég és mikor kell átmennie házigazdába. Nem hiszem, hogy valaha is találkozunk még fehér abrosz mellett.

Ui. Ez az egész történet annak apropóján jutott eszembe, hogy tegnap több Facebook-os posztoláson is találkoztam egy fotóval, ahol az M1 tévécsatorna hírolvasója alatt futó feliratra ez volt írva: „Orbán Viktor a Vatikánban fogadja Ferenc pápát”. Meghökkentett. Ekkora szarvashiba!  Lehet, hogy a hírszerkesztő nincs tisztában a vendég és a házigazda fogalmával?! A vendég fogadná a házigazdát annak otthonában? Elemezve a dolgokat, meggyőződésem, hogy ez a fotó egy fake-news, egy álhír. Ezzel le is zártam a témát magamban. De maradt utána egy kis keserű szájíz. Ez abból adódott, hogy habár csak percekig, de elhittem – az M1 mindenkori tárgyilagosságának tudatában – hogy akár valós hír is lehetett volna.