Igen? Nem?

Olvasgatom a közösségi hálón a vasárnapi magyarországi népszavazás mentén leírt kommenteket. Főleg azokat, amelyeket romániai magyarok jegyeznek. Zömmel idős emberek.

Mindjárt az elején leszögezném, amennyiben elküldtem volna a szavazatom, döntésem a NEM lett volna. Nem szeretem a vallási agresszivitást, az integrálódni képtelen népcsoportokat. És azt sem szeretem, ha egyes térségeket, tartományokat, országokat teleszülnek, majd történelmi jogokat formálnak az adott helyre. Láttam már erre példát, nem is egyet. 

De nem szavaztam.

Nem szavaztam, mert mélységesen erkölcstelennek tartom, hogy mint kívülálló, én is döntsek egy másik ország sorsáról.  Talán olyan mértékben erkölcstelen, mint a sok ügyeskedő romániai magyar, aki még annak idején elérte, hogy magyarországi nyugdíjat kapjon (lényegesen nagyobbat, mint amit a román államtól kapott volna) és továbbra is él, mint Marci Hevesen, Romániában.

Nem szavaztam a rettenetes gyűlöletkampány miatt, amely, akarva-akaratlan, begyűrűzött Erdélybe és a Partiumba is. Úgy jártam ezzel, mint szegény Anyámmal, aki félszázaddal a válása után is ugyanazzal az intenzitással tudta gyűlölni Apámat és ezt a gyűlöletét tűzzel-vassal akarta belém is plántálni. Azonban ez az önpusztító, önsanyargató gyűlölködés kontraproduktív lett, mert lassan kezdtem komolyan kételkedni az igazában és Apám irányába is empatikusabb lettem.

Nem szavaztam, mert a kérdésfeltevés gyermeteg volt. Mindenki tudhatta eleve a végeredményt. Ilyen alapon azt is meg lehetett volna kérdezni, hogy „akar Ön adót fizetni?”

Na, ezért nem adtam fel/le a szavazólapos borítékomat. Nem mintha kellene magyarázkodnom bárki előtt is, de valahogy idekívánkozott az elkövetkezendő kérdés-feltevésemhez. Meg érintettként is reagálnék.

Több kommentelő felrója azoknak, akik nem mentek el szavazni, hogy lusták, tunyák, nemtörődömök. És ezek a finomabb megfogalmazások. A minősítések, a szokásos liberálbolsizsidókomcsibuzicigányozáson kívül, az agymosott zombin keresztül egészen a nemzet- és hazaárulóig terjednek.

Itt azért álljunk meg egy kicsit. És csakis a romániai magyarokhoz szólok. Kérdem én, kellő tiszteletlenséggel, honnan a jó keserves francból jött elő ez a sok fajtiszta magyarkodó hazaffy, aki piros-fehér-zöldre veri a mellét a féltéglával, aki még júliusban is kokárdát visel, aki a rovásírás hirdetője és védelmezője, de a magyar nyelvvel és helyes írásával komoly gondjai vannak, aki a pogány Öregistennel az ajkán üvölti, hogy ő az európai kereszténység utolsó bástyája, aki az örök igazság birtokában van? Hol voltak ezek a kommunista korszakban?  Én megmondom. Ott, ahol mindenki. Az ágy alatt. Kussoltak ők is, mint mindenki. De nagyon.

És akkor honnan veszik ezek, a már idős emberek, a bátorságot, az ERKÖLCSI alapot, hogy lebarmolják azokat, akik nem szavaztak? Már csak azért is kérdezem, mert a 276 ezer regisztrált külhoni szavazóból csupán 58 ezer érvényes szavazatra tellett. Tehát durván számolva, csak minden ötödik ember szavazott. Akkor a többi 80% nem magyar? Vagy mind hazát és nemzetet áruló semmirekellő? Aki más véleményen van az már egy agymosott zombi? És mondják, oktatják ezt sokan azok közül, akik kevesebb időt töltöttek el iskolában, mint gyűlölködésük tárgya vakációban. Legalábbis a stílus és a hangnem után erre lehet következtetni.

 A népszavazás kapcsán egyesek győzelemről harsognak, mások hatalmas pofonról. Nem tudom és ebben az esetben nem is érdekel, hogy mi az igazság. Egyet tudok. Ennek az elhintett gyűlöletnek a magja annyira megfogant nálunk is, hogy nemzedékek kellenek kiirtására. Végtelenül szomorú, mert lehet, hogy itt már nem is lesz annyi magyar generáció.

2016. október 4