In memoriam Fecser Jóska
Ledöbbentem. Nincs egy hónapja, hogy találkoztunk, nem volt kirobbanó formában, de semmi nem utalt ennek ellenkezőjére sem. Ismertem jól. Jó haverek voltunk. Tetszett az eleganciája, az örökké kedves, kisfiús mosolya. Emblematikus váradi figura volt. Emellett kimondottan jó ember. Belülről, mélyen. Jó, magyar ember. Valamikor focizott is. Az öregkori társaságának zömét is a volt váradi focisták alkották.
Eszembe jutott, hogy a ’70-es évek csapatának egyik alapembere, Lukács Jani mesélte, hogy egyszer Bukarestben az FC Bihar megverte a nagy Steaua-t. Horia Cosma, az akkori klubelnök – egyébként egy roppant művelt, olvasott úriember – pont akkor nem tudta elkísérni a csapatot, így másnap, immár Váradon, rákérdeztek a fiúk, hogy elégedett-e velük a főnök. Mire a válasz az volt, hogy addig nem lehet elégedett míg a csapatban csupán egy román játékos van. Az akkori álma teljesült, ma már nincs egy magyar sem a váradi csapatban. Igaz, hogy csapat sincs.
Na, ezekkel a Váradon maradt (magyar) volt focistákkal és a hozzájuk csapódó barátokkal találkozgatott szinte napi rendszerességgel Fecser Jóska. A találka helye a közismert, patinás kávéház, az Astoria, ahová fiatal újságírók, egyetemisták jártak, Ady és a Holnaposok egyik törzshelye volt, majd később itt alkotott Horváth Imre is. A kávéház, már rendeltetése folytán is társasági szerepet tölt be. Itt lehet hosszabban, egy kávé, egy sör mellett megtárgyalni a napi eseményeket, a régmúlt idők eseményei. Éppen ez adja meg egy kávéház varázsát, hangulatát.
A kávéház több tulajdonos és bérlő kezén ment át. Így ment ez több éven át. Egészen addig, míg egy román barátom elmesélte következő történetet. Körülbelül két hete megjelent egy felirat a kávéház mindkét bejárati ajtaján, miszerint fenntartja magának a jogot, hogy megválogassa vendégeit. Elvileg nem is lenne ezzel baj, ha azzal kezdenék, hogy nem szolgálnak ki kiskorúakat, mosdatlan, koszos személyeket, agresszív kéregetőket, ittas egyéneket. De nem. Hanem bele a közepébe. In medias res. Kitiltották a volt focisták és barátaik társaságát. A számukra közölt, úgymond hivatalos indoklás: keveset rendeltek és néha hangosak voltak. Lehet, hogy így is volt. De vajon nem volt más útja a dolgok rendezésének? Már csak azért is, mert elképzelhető, hogy az Astoria mai tulajdonosa, amikor ezek az emberek már közszeretetnek örvendtek, még azt sem tudta, hogy egyáltalán létezik egy Nagyvárad nevű város, vagy hogy ezek az emberek harcoltak a város dicsőségéért, a lakosság örömére. Miért kellett ezeket a közismert, kedvelt és tisztelt tősgyökeres váradiakat így megalázni? Szent meggyőződésem, hogy az elhangzott indoklás csupán ürügy volt. Az igazi ok: amikor keveset rendeltek és hangoskodtak, magyarul tették.
Amikor Jóska halálhíre eljutott hozzám, rögtön ez jutott eszembe, ez a megszégyenítő, degradáló fellépés, amelynek terhével aztán itt is hagyta ezt a sokszor igencsak szomorú világot.
Ui.1: Amúgy nem hiszem, hogy egy vendéglátó egységnek joga van ahhoz, hogy megválogassa a vendégeit. Az Astoria tulajdonosai nem is titkolták lépésüket, ha már kifüggesztették ezt a hátrányosan megkülönböztető közleményt. Mi lenne a szelekciós kritérium? Milyen esetekben kell kirúgni a kedves vendéget? Hogyha hangos, ha keveset rendel, féllábú, nyugdíjas, néger, zsidó és még sorolhatnám? Ki állapítja meg ezeket a vendéggel szembeni elvárásokat? Szerintem ez egy teljesen törvénytelen, diszkriminatív akció, amire talán a helyi hatóságoknak is fel kellene figyelni. És a helyi magyarnyelvű sajtónak is. Talán eredményes is lehetne, ha netán az érdekvédelmi szövetségünk feljelentést tenne a Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD). Ha nem másért, a román Alkotmány betűjének és szellemének (?) védelméért.
2016. február 7
