Újságírók vs olvasók
Mióta csak a felnőtt eszem tudom, nagy hírfaló voltam. Mind a mai napig. Hozzám nőtt a zsurnalisztika, annál is inkább, hogy közel nyolc munkásévet is eltöltöttem ebben a közegben. Az újságírás összes válfaja közül a nagy kedvencem a publicisztika. Szeretem megtudni mások véleményét egy adott témáról, egyes esetekben szeretek tanulni, új dolgokat megismerni. Végül, de nem utolsó sorban, imádok vitatkozni. Az online sajtó erre is lehetőséget adott. Régebben, amikor néha sajtóvitába keveredtem egy általam kifogásolt cikk szerzőjével, mint olvasó, mindig második helyezett lettem. Mint az ezüstérmes gladiátor. Mert az utolsó szó mindig a szerkesztőé volt. Immár változott ez a helyzet is. Lehet már az enyém is az utolsó szó.
Pár éve követem az Új Magyar Szó internetes változatát, a maszol.ro-t, annak is a "Vélemény" rovatát. Sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy egyes publicisták a mai napig nem tudtak hozzászokni ahhoz, hogy direktben, rögtön és kendőzetlenül kell szembesüljenek az olvasó véleményével. Ha kulturálatlan a komment, akkor azért, ha kulturált és érvgazdag, akkor meg azért. Sokszor enerváltan válaszolnak, sokszor szarkasztikusan, de még mindig jobban értékelem, mint a sokszor akadémikusi felsőbbséggel hallgató szerkesztőket. Lepereg róluk minden egyes észrevétel, még a lényegi is. Ő megalkotta a művét, gyöngyöt dobott disznók elé, tovább nincs min fáradozni. Vita nincs. Rangon aluli lenne. Sokszor van egy olyan érzésem, hogy némelyik szerzőt jobban zavarja az érvek felsorakoztatása, mint a durva, tapló minősítések. Míg az utóbbit le lehet rázni egy kézlegyintéssel, az előbbire fel kellene kötni egy kicsit a pantallót.
Ami azonban számomra a legzavaróbb, amikor egymásnak trolloskodnak. Egy olvasó bírál egy cikket, nosza, ugrik egy kolléga, megvédendő. Sőt ugranak a kommunizmusban megőszült, kivénhedt, kiszáradt, csupán a bikkfanyelvet ismerő volt kollégák is.
Elborzadva olvasom azokat az infantilis cikkeket, amelyek témája szinte mindig egy rég lerágott csont, erről lefújja a port és elnevezi publicisztikának. Pedig szaga van. Olyan, mint az izzadságnak. Tudomásul kellene venni, hogy jó tudósító bárkiből lehet, de publicista csak a tehetség produktuma. Na meg a rengeteg kiolvasott könyv. Akkor például nem beszélne néptribünről néptribunus helyett.
Frusztrált leszek az olyan publicisztikától, amiből a világon semmit sem értek. Olyan tudálékos. Olyan professzoros. L’art pour l’art. Néha megértek egy-két gondolatát, de zömében nem. Akkor kinek ír?
Na, de a kommentelők sem ibolyák. Külön figyelmet érdemel egy, amúgy színes figura, nevezzük Gyurinak (mert olyan Gyuris) aki hihetetlen könnyedséggel és lazasággal gazdálkodik abból a kb. 300 szóból álló szókincsével, amit jó sorsa számára biztosított. Na, nem mintha ez hátrány lenne napjaink Romániájában, sőt. Ha egy kicsit átplasztikázná a nevét és lenne belőle, teszem azt, egy Gheorghe, talán még miniszterelnök-helyettesig is vihetné. Meg doktor Gheorghe. Már csak azért is, mert amikor Gheorghe minden második szava a nemzeti érdek, addig a mi Gyurinknál kiemelt helyen szerepel a „bértollnok” és a „nemzetáruló”. Így jellemez minden maszol-os újságírót. Nemes egyszerűséggel. Témától függetlenül.
Ami tetézi a bajt, nem régen már sziporkákra is futotta. Hihetetlenül elmés szóviccekkel tündököl. Egy cikkben a szerző azt írja, hogy „az lett a vége”, mire érkezik a Gyuri kommentje. „Miért lett, miért nem litván vagy észt?”. Mit ne mondjak, még ma is fuldokolok a röhögéstől.
2016. április 23
