Nőkről

Mióta csak az eszemet tudom, a nők fontos helyet foglaltak el az életemben. Kezdve avval, hogy Anyám egyedül nevelt fel, a gyermekem leány, meg a két feleségem (természetesen más-más időben). Mindig is csodáltam őket. Ma is, vénségemre. Talán emiatt is nem értettem soha azokat a férfitársaimat, akik lenézően, lekezelően bánnak velük, vagy nőgyűlölő módon nyilatkoznak róluk. Érvként ugyan felsorolhatnak sok olyan tulajdonságot, ahol a férfiak „felsőbbrendűek”, de itt pontot is tesznek a mondat végére. Nincs folytatás. Nincs felsorolva mindaz a számos valós érték, ami belőlünk hiányzik, de a nőből rendszeresen, finom természetességgel árad. Számomra elfogadhatatlan a nő bántalmazása. Nem tudok elképzelni egy olyan helyzetet, amikor egy férfi jogosan fitogtathatná fizikai fölényét. Ahogy a nemi erőszaknak a gondolata is gyomorforgató. Kevés aljasabb tettre képes a homo sapiens.

Vallom, hogy a nők becsületesebbek, tisztábbak (minden tekintetben) és ami nem egy mellékes szempont, szebbek, mint mi.

Egyszer néztem az egyik „Való világ”-ot (nem vagyok rá büszke, mentségemül szolgál, hogy az volt az első és utolsó) ahol egy meleg fiú örökösen konfliktusba került a többi hímnemű társával. Akkor kérdeztem rá a feleségemtől, hogy lehet ennyire eltérő véleménye, viselkedése, mint a többi fiúnak. Azért, mert ő úgy gondolkodik, mint egy nő – jött a válasz. Ekkor döbbentem rá, hogy a nők teljesen más síkban gondolkodnak, mint mi, ami természetesen nem azt jelenti, hogy téves is.

 Evvel az életfilozófiával a tarsolyomban sétálgatok a tegnap. Na, nem az a nyugdíjasra oly jellemző céltalan ődöngés, hanem szemüveget kellett cserélnem és a főutcán nem parkolhatok. Mindig is utáltam a nyugdíjas tempókat. Az örök mindenhez-értést, az örök tanácsadást, az állandó fényesre pucolt cipőt és a vasalt nadrágot, na meg a nejlonszatyrot. Szerintem okvetetlenkedésük oka a társadalom irántuk mutatott teljes közönye, ők mégis meg akarnak mutatkozni, ott akarnak lenni a mindennapokban. De ez akkor sem mentség a fentiekre. Így lettem én, immár tíz éve, eléggé rendhagyó „szépkorú”.

A séta számomra egy unalmas, céltalan valami. Talán ebben a korban van valami egészségügyi haszna, de ennyi.  Ez olyan, mint a gyógyszer. Be kell venni és kész. Fiatal korom óta van bennem ez az érzet. Mivel gyaloglás közben mindig unatkoztam (akkoriban csak nagyon kevés gépkocsi zavarta a gyalogost), mindig figyeltem azokat a nőket, akikkel útközben találkoztam. Mindegyiket megnéztem figyelmesen, de nem tolakodóan. Kerestem, és rendszerint meg is találtam mindegyikben pillanatok alatt azt a valamit, amiért érdemes volt megfigyelni. A tele bevásárlószatyros a rajta csüngő gyerekkel, az ápolt, aki munkahelyére igyekszik, a kihívóan viselkedő, a rengeteg munkába belerokkant.  Ezer féle típus. Természetesen ennek a megfigyelésnek volt néha visszajelzése is. Na, ezeket számoltam sorra, hogy hány nőben keltek fel érdeklődést önmagam iránt, akár csak egy futó pillantás erejéig is. Ez a felmérés megközelítően fele-fele arányban záródott.

Ez jutott eszembe a tegnapi sétám alatt. Mivel nagyon régen gyalogoltam, ugyanolyan kíváncsi érdeklődéssel figyeltem a nőket, mint évtizedekkel ezelőtt, de a visszajelzések száma nulla volt. Ezt a teljes érdektelenséget irányomba nem tudtam csupán a mai világ elszigeteltségének betudni. Szerintem minden nő számára nyilvánvaló volt az, amiről csak én nem akarok tudomást venni. A korom.

Nagyvárad 2016. május 12