Köszöntő, önmagamnak
Ma töltöm be a 73. életévemet. Hogy tompítsak egy kicsit ezen a morbid bejelentésen, élnék a hazai közhelyes szirupos megfogalmazással, miszerint ma hullott le életem virágának a 73. szirma. Fiatalkoromban, amikor a helyi románnyelvű sajtóban megjelent hasonló apróhirdetés – természetesen mindegyik, kivétel nélkül fiatal lányokról szólt – sokszor gúnyolódtam a születésnapjukat ünneplő ötvenes kollégákkal, kiemelve immár elhullatott szirmaik számát. Úgyszintén a gyászjelentések esetében. Ha láttam, hogy az elhunyt kora ötössel kezdődik, magamban elkönyveltem, hogy élt eleget.
Na de azóta rengeteg víz (és vodka) lefolyt a torkomon, és az én fennen említett életfilozófiám gyökeresen megváltozott az emberi életkor tekintetében.
Életem során hétszer cseréltem évtizedet. Két olyan szám volt, ami lelkileg keményen megfogott. Az első megrázkódtatás a 30. volt, mert akkor szembesültem (ma már tudom, hogy kissé elhamarkodottan) a ténnyel, hogy vége az ifjúságnak és beléptem a középkorúak klubjába. A második megrázkódtatás a 70. volt. Akkor kellett szembesülnöm a halál közelségével. Vége az életnek. Nem is annyira az elmúlás gondolata foglalkoztatott, hanem az oda vezető út.
Hát, nem volt egy lelkesítő állapot!
Szerencsére tudatában voltan annak, ha hagyom, hogy ez uralja gondolataimat, megkeseredek és megkeserítem a környezetemet is. Aránylag rövid idő alatt sikerült kiiktatnom a mindennapjaimból a fekete hullámokat és folytattam tovább mindazt, amit elkezdtem nyugdíjba vonulásomkor. Tartalmasan és hasznosan eltölteni ezt a rengeteg időt, amit biztosít ez a státusz. Az agyat állandóan működésben tartani, sokat kommunikálni, mindezt elfogadható szinten. Egy régi nagy sérelmem, hogy egy ekkora közösségnek, mint a nagyváradi magyarság, nincs egy klubja nyugdíjasok számára. Van egy, a szocialista idők stílusára emlékeztető valami, ahol megrendeznek évente egy-egy kirándulást, egy bált, majd jön a jelentés a közgyűlésen, amit természetesen elfogadnak és újraválasztják (vagy nem) azt, aki ezt a munkát elvégzi. Nekem nem az ilyen alkalmi rendezvényekre van szükségem, hanem egy állandóra. Ahová mehetek minden áldott nap, sakkozhatok, römizhetek, kártyázhatok, megihatok egy kávét a napi politika kommentálása mellett, embereket ismerhetek meg. Egy olyan mindennapos nyugdíjas találkahely, ami Magyarországon MINDEN községben létezik. Kinek kellett volna ezt megszervezni? Talán az érdekvédelmieknek. De csak négyévente keresnek meg.
Így tehát magamra maradtam. De megoldottam. Dolgozom, nem is keveset és nem is haszontalanul. Ettől jól érzem magam a bőrömben. És addig, míg minden este úgy fekszem le, hogy alig várom, hogy túl legyek a kötelező biológiai aktuson, jelesül az alváson és kellemes borzongással gondolok a másnapi feladataimra, míg szeretem az enyéimet és úgy érzem, hogy viszontszeretnek, míg úgy gondolom, hogy az esetleges elmúlásommal űrt hagyok magam után és nem megkönnyebbülést, addig igenis szeretek élni és élvezem is. Ezzel a 73 kolonccal együtt. Sokszor elmondom – kissé cinikusan –, hogy az öregkor kellemetlenségeit elkerülendő, egyetlen esélyünk csak egy ifjúkori halál lenne. De azzal sem értenénk egyet. Így is nagyon gyorsan telt el az élet, egyet térültem, kettőt fordultam és már itt állok ennyi évvel mögöttem, pedig lelkileg távolról sem fogadtam el a koromat és nem is igazodok hozzá. Mellőzöm.
A mai születésnapomra – és az elkövetkezőkre is, amennyiben lesznek – azt kívánom magamnak, hogy amikor menni kell, akkor ne egyszerűen a lelkem hagyja el a testem, hanem egy kicsit áthangszerelve az Írást, az elöregedett testem hagyja itt a FIATAL lelkemet.
2016. május 21
