Kolozsvártól Milánóig

Nemrég lett vége a labdarugó bajnokságoknak. Ma kezdődik az Európa-bajnokság. Már nagyon régóta nem foglalkoztat sem a hazai sem pedig a magyarországi foci. Képtelen vagyok, úgy mentálisan, mint érzelmileg arra a szintre leereszkedni, ahol ezek locsi-pocsiznak.  Egész egyszerűen roppant nevetségeseknek találom őket bármilyen szintű összehasonlításban. Főleg a mai nyugat-európai focihoz mérten, de még valamikori önmagukhoz mérten is.  Annyit kinézek a hírekből, hogy ki nyerte a bajnokságot vagy ki esett ki és nekem ez tökéletesen elég. Én már nem élek annyit, hogy ilyen, számomra semmitmondó eseményekkel, dolgokkal foglalkozzak. De pechemre, a foci egy olyan kategória, amely begyűrűzik minden társadalmi szegmensbe, így a politikába is és akkor számomra ismét érdekessé válik.

Különben a focirajongásom 1963-tól íródik. Pedig akkor csak annyit értettem meg belőle, mint egy avatatlan falusi vénasszony. Emlékszem, mindig a fehér mezesekkel tartottam, már csak családnevem apropóján is. A fekete-fehér tévé korszakában ez a kritérium minden mérkőzésre igaz és lehetséges volt. Mára megcsappant a rajongásom és teljesen leegyszerűsödött. Bárki, csak a Becali-féle csapat (FCSB Bukarest) ne.  Ez a telek-palota- és csapattulajdonos analfabéta, nyugalmazott juhász kiirtotta belőlem a hazai foci szeretetét. Róla talán még annyit, hogy 2008-ban, amikor először nyerte meg a kolozsvári FC CFR 1907 csapata (eredeti nevén, még 1907-ből: Kolozsvári Vasutas Sport Club) a román bajnokságot, ő a „magyarok” csapatának nevezte. Pedig volt abban a csapatban portugál, brazil, spanyol, uruguayi, és öt árva román, ebből is csupán kettő volt alapember. Magyar meg csak a lelátókon. Mivel erdélyi város csapatáról volt szó, az ő teljes egészében letisztult agymenése és kisimult tekervényei szerint, ha a játékosok nem románok, akkor törvényszerűen csakis magyarok lehetnek. Hasonló esetet mesélt néhai barátom, Lukács Jani, aki évekig volt a váradi FC Bihar védelmének oszlopos tagja: egy külföldi turné alkalmával a klubelnök megkérdezte az egyik játékost, akit közismerten nem az eszéért szerződtettek:

- Tudod-e melyik országban vagyunk éppen?

- Hát…Amerikában – válaszolja a játékos.   

- Honnan veszed, hogy pont Amerikában? – kérdez vissza az elnök.

- Hát, ha nem Romániában vagyunk, akkor csak Amerikában lehetünk.  

Egyértelműen az erdélyi csapatokat szimpatizálom. Komolyabbak és talán nem annyira korruptak. És ezen belül is a kolozsvári vasutas csapatot tartom szimpátiára érdemesnek. Általában a vidéki csapatnak mindig nehezebb dolga van. Volt amúgy két üstökösszerű román bajnok két regáti kisvárosban – Giurgiu és Urziceni – bajnokságot nyertek, majd ahogy felvillantak, úgy is tűntek el pillanatok alatt a basáskodó, újgazdag klubtulajdonosaikkal egyetemben.

De a kolozsvári vasutasok csapata más tál tészta. A felső régióba kapaszkodott csapat tulajdonosának – Pászkány Árpádnak – pénzén 2008-ban először nyerik meg a román bajnokságot, azóta még hét alkalommal, és zsinórban az utolsó négy évben. A klubnak nincsen és soha nem is volt magyar arculata (azóta már tulajdonosváltás is történt), de román sem. Erdélyi csapat lett. Amikor Európába, a Bajnokok Ligájába került a csapat, Bukarestből rendszeresen támadták kozmopolita jellege, a játékoskeretben hemzsegő légiósok, a román futballszövetség érdekeinek semmibe vétele miatt, mert nyilvánvalóan nem a hagyományos román vonalat képviselte és ma sem teszi ezt.

Ahhoz, hogy az európai elit befogadja a csapatot, először is egy UEFA-kompatibilis stadiont kellett biztosítani a neves külföldi partnereknek és a nézőknek is egyaránt. Ilyen pálya nem volt Romániában.  Sok pénzért átalakították a Gruia pályát, az UEFA elfogadta, indulhatott a bál. És állt is. Nem volt miért szégyenkezni. Így lett a „magyar” csapatnak „magyar” pályája.

És itt kezdődik a történetem. Volt/van ma Kolozsváron egy másik, valamikor szebb napokat is megélt csapat, az Universitatea. Hosszú éveken keresztül ő képviselte a román labdarúgás világában az erdélyi fővárost. És egyszerre csak megjelenik a konkurencia, ráadásul román bajnokként. Egy „magyar” csapat. A két csapat közötti ellenségeskedés az egekbe tört (ez amúgy jellemző sok olyan városra a nagyvilágban, ahol két dudás van egy csárdában).  Erre önhatalmúlag kikiáltották magukat a „román” csapatnak. Olyannyira, hogy a hagyományos fehér-fekete szereléses trikójukon ott díszelgett a román trikolór. Bajnoki meccsek, nemzeti színekkel. (A modellt a Steaua jéghoki csapata szolgáltatta, ők állandósították mezükön a piros-sárga-kék „intarziát”, ahányszor csak a csíkszeredai csapattal találkoztak.) Időközben a vasutascsapat nevében elhelyezett 1907 is megihlette őket és a saját elnevezésükbe becsempészték az 1919-et, a román időket, így ellensúlyozva a magyar időket idéző vasutasok évjáratát.

A kokett „magyar” stadion is szúrta a szemüket, így ők is akartak maguknak egy saját, „román” stadiont. Ahelyett, hogy csupán bérelték volna a meglévőt. A megyei tanács hazafiai, mint a helyi hatalom képviselői, megértették ezt a frusztráló helyzetet és 44 millió euróért építettek a régi városi stadion helyére egy másikat. Ha lúd, legyen kövér! UEFA Elite kategóriájút. Évtizedek után is tetten érhető lett a szocializmus jellegzetes és tragikus paradoxona: a legnagyobb nyomorúságban folyik a legnagyobb pazarlás.

Mindezek dacára, érthetetlen módon, a csapat csak egyre süllyedt, ma a másodosztály alsó felében várja, hogy legalább a rokonok jöjjenek ki a gyönyörű 30 ezer férőhelyes „román” stadionba. Az meg csak áll ott fel- és kihasználatlanul. Aki pedig pénzeli (?) a fenntartási költségeket – elvileg az Universitatea – már csak reménykedhet, hogy majd egyszer túl leszünk a pandémián és lesz pár koncert is a pályán, talán akkor majd jut némi bevételhez. Mivel az egyetemista csapat a stadion adminisztrátora, már csak arra lennék kíváncsi, hogy miből tudják szinten tartani ezt a hatalmas komplexumot. Mert most pang és kong. És a csapat is.

Ellenpéldaként hoznám fel az olasz focit. Konkrétan Milánó városát és annak a két szupercsapatát, az Intert és az AC Milant. Egy négyszer akkora város, mint Kolozsvár, az anyagi potenciálról már nem is beszélve, és csak egy futball stadionja van. Nem kettő. Az átalakított San Siro, mai nevén Giuseppe Meazza Stadion. Az AC Milan kezelésében van és az Inter béreli a hazai meccsekre. Pedig ők sem imádják egymást. De elfogadják, mert közös az érdek, mert mindketten olaszok.

A két kolozsvári csapat nem erdélyi?  

Nagyvárad – 2021. június 11