Nagyváradi kórházi capricciok

 Ma, amikor minden a román állam impotenciájáról szól a 112-es sürgősségi szolgálat fiaskója kapcsán, elfelejtkezünk a mindennapos, embertelen, buta, hozzá nemértő egészségügyi alkalmazottakról. Hofi örökérvényű mondása jut eszembe: Nálunk hány bunkó esik egy főre? Kettő!” Csak a bunkót kell behelyettesíteni egészségügyi személyzettel.

Akkor mesélnék.

Közeli, idős hölgyismerősömet viszi be a mentő, súlyos agyvérzéssel. Vele megy az az ember is, aki több mint negyedszázada élettársa. Nem házastársa.  Időközben a férfi telefonon értesíti a beteg nő leányát is a történtekről. Ahogy megérkeznek a kórházba, egy asszisztens lerohanja, hogy nyomban töltsön ki egy nyilatkozatot, hogy egyetért az elkövetkezendő kezeléssel. Mindezt, anélkül, hogy látta volna még orvos, diagnózis és kezelés kiírása nélkül. Mindegy, hogy mivel, de értsen egyet és aláírásával hitelesítse. A kétségbeesett ember tölti ki az űrlapot, de az agilis asszisztenst nem lehet átrázni. Rögtön kiszúrja, hogy nem egyeznek a családnevek. Kategorikusan kijelenti, hogy csak közeli hozzátartozó írhat alá egy ilyen fontos okmányt. Jó, de ha nincs ilyen, akkor nincs kezelés sem? Mintegy végszóra, betoppan a beteg leánya. A gordiuszi csomó kioldva. Leszámítva azt az apróságot, hogy csak bemondásra történt minden. A férjezett lány családneve sem egyezett az anyáéval, és soha sem kellett bizonyítania semmivel sem, hogy közeli rokonok.  Indulhat a kezelés. Jöhetett a nyugtató és a hashajtó, amit természetesen a hozzátartozó kell biztosítson. Netán az élettárs. Most már megértőbbek. Mindez történik egy állami kórházban.

Nézzünk egyet a magánklinikán is. Közeli, jó barátom egy adott pillanatban észreveszi, hogy rohamosan veszít testsúlyából. Nosza, indulás a magánklinikára. Na, nem flancból, csupán szükségszerűségből. Az első lépésben kifizet egy kamu beutalást, egy négycsillagos szálloda (annak minden kellékének hiányával) árával vetekedő ősszegért és beindul a gépezet. Lelet, lelet hátán. Egy kisebb vagyonért. A csúcs egy ezer eurós CT. Innen kezdve már csak otthon kellett várakozni az esetleges rák árnyékában. És telnek a napok, egyre nyomasztóbban.  Lassan, már az idegösszeroppanás határán, közel három hét után elmegy a klinikára és érdeklődik a rég kifizetett eredmények után. Egy asszisztens közli faarccal, szinte unottan (a pénz már náluk, tehát helyzeti előnyben volt), hogy rákos.

-  És mikor lett ez nyilvánvaló?

-  Kilenc napja.

- Jó, de abba a halom pénzbe, amit itt hagytam, nem fért volna bele egy helyi telefonbeszélgetés ára?

- Mit képzel a kedves beteg, hogy van nekünk időnk egész nap a telefonon ülni?

Hogy ne állandósítsam ezt a pesszimista hangvételt, még két rövid, talán szórakoztató sztori. Szürke hályog, magánklinika, sztárdoktornő. Felsorolja az alternatívákat. Háromezerért majd látok a távolban mindent, olvasás csak szemüveggel. Négyezerért pedig eldobhatom a szemüvegemet. Biztosítottam, arról, hogy nem mondok le a szemüvegről, mivel ez az egyetlen kellékem amely a hordozójának intellektuális voltát lenne hivatott tanúsítani. Na, meg egy 24 órás beutalás, teljesen feleslegesen. Esküdött a jó kosztra. A koszt és a kvártély természetesen a háromezer felett. Műtét indul, műtét kész, kötés le. Öt méterre már nehezen láttam el, ellenben ragyogóan olvastam szemüveg nélkül. Kellő tisztelettel hívom fel a doktornő figyelmét, hogy mindabból, amit ígért nekem, csak a koszt vált be, de a személyes véleménye az volt, hogy elég kötekedő típus vagyok. Ez volt az a pillanat, mióta azt is állítja, hogy egy modortalan paraszt vagyok.

Záróakkordként egy olyan eset, amely kissé röhejes, talán még számomra is. Műtenek engem. Rutinműtét, rövid műtét. Na, de az én koromban egy altatás már arra késztet, hogy ne vásároljak be tartósított tejet sem.

Bejelentkezés a betegfogadásnál. Ott állunk, a feleségem és én. Egy szőke ül a hatalmas monitor mögött. Adatokat kér, meg pénzt. Persze mert ez is magánklinika. Pedig valamikor több egészségügyi járulékot fizettem havonta, mint egy minimálbér.

- Neve, neme, lakcíme stb. és kérek egy telefonszámot.

- A feleségemét vagy az enyémet?

- Mindegy.

- Akkor írja az enyémet. Ha történik velem valami a műtőasztalon, ne a feleségemet zavarják.

Talán még ma is azon töri a fejét, hogy mi volt ebben annyira mulatságos.

Nagyvárad, 2019 augusztus 11