Nagyváradi mekkmester
Szól a feleségem, hogy a szekrényünk egyik ajtajának sarka kitört. Meg kellene javíttatni. Előző tapasztalataimból már tudtam, hogy ez egy nehéz dió lesz. Van egy barátom, aki mindent és mindenkit ismer Váradon. Tőle kértem egy olyan asztalos címét, aki efféle kisebb javításokat is elvégez. Ilyet azonban nem tudott ajánlani. Mintha minden váradi asztalos csak kreatív munkát végezne, új bútorokat gyártana.
Tehát a helyzet adott. Bútorjavítás szükségessége forog fenn. Történik, hogy baráti társaságban, többek között, felmerül ez a téma is. És csodák csodája, az egyik kedves ismerős hölgy közli, hogy ismer egy ilyen idősebb mesterembert, aki pont ezekkel az apróságokkal foglalkozik, a nyugdíja kiegészítéseként. Na, ez kell nekünk. Elkérem a telefonszámot, és a nevet, másnap meg is kapom.
Keresem, megkapom, találkozunk. A feleségem felsorolja a gondjait. A szekrényajtó javítása mellett, szeretné lelakkoztatni a fenyőfából készült konyhabútorunkat is. És még egy pár apróság. „Mesterünk” a lakkozást nem vállalja, mert ha helyben lakkozza le, akkor a lakk elfolyik és csúnya lesz. Arra, hogy leszedje a bútorelemeket és egy műhelyben fújja le profi módon, nem vállalkozik. Oké. Nincs lakkozás.
Ez volt a felmérés.
Négy nap múlva, reggel fél kilenckor riadó, megérkezik a „mester”. Dolgozik pontosan két és fél órát. Közben a feleségem lement egy félórás bevásárlásra, ezalatt a „mester” lefestette fényes lakkal azt a konyhabútort, ami a felméréskor csak speciális festődében lett volna lehetséges. Úgy, rá a poros bútorra. Meg se kérdezett bennünket, hogy netán fényes vagy matt lakkot szeretnénk, ha már ő meggondolta magát. Mindenhez hozzáfogott, minden ott állt félkészen és bejelenti, hogy potom 350 lej lesz az egész vircsaft.
- Mennyi???????????????
- Háromszázötven. Csak nem sok?????????
- Dehogy sok, rengeteg!
- Akkor maga, uram (mármint én) nincs tisztában a mai árakkal. És az semmi, hogy a saját kocsimmal jöttem? A benzinem? Hát a (meg nem rendelt) lakk, amit vásároltam?
Mondja ezt a mindennel tisztában lévő proli. Magamban elismerően nyugtázom a pofátlanság ilyen szintű bemutatóját. Egy csatornás cigány sem csinálhatta volna jobban. A felmérés után nem mond semmilyen árat, majd amikor félig készen van, kész tények elé állít, akkor jön a csapás. Azt hittem, hogy egy dörzsölt váradi vagány vagyok (talán még ma is), de ebben az esetben megbicsaklottam. Félrevezetett az ősz haja és a magyarsága.
A feleségem átment pacifistába, már számolta volna a pénzt. De egy elegáns gesztussal visszautasította: majd holnap, ha kész lesz. Én, innen kezdve, egy árva szót sem beszéltem hozzá, még csak egy légtérben sem tartózkodtam vele. A nejem kért, hogy ne közöljem vele feszítő közlendőimet. Betartottam. Végre másfél órás kemény munka után kikéri a jussát és még arra is telik neki, hogy mondjon egy „viszontlátásra”-t. Még, hogy viszontlátni! Ebbe a búcsúba csak a feleségem rondított bele, amikor kért tőle a egy kis lakkot, hogy majd kijavítgathassa ott, ahol a „mester” elnézte. Meg is kapta a mi (többszörösen kifizetett) lakkunk maradékának a felét.
Be kell valljam férfiasan, engem így még nem ejtett át senki. Sem valamikori cégvezetői minőségemben, sem pedig magánemberként. A két nap alatt összesen kerek négy (azaz négy órát) dolgozott és leperkáltam neki 87,50 lejes órabért. Nettó. Adózás után. Ha-ha-ha. Időarányosan ennyit soha senkinek sem fizettem. Talán a főiskola első évében, ezelőtt 58 el, annak a leventeoktatónak, aki 25 lejért ráébresztett férfiúi mivoltomra.
Nagyvárad, 2019, október 31