Norvég pedagógia

Az utóbbi hetekben a honi média igen részletesen taglalta annak a norvégiai házaspárnak (norvég feleség és román férj) az esetét, akiktől a norvég gyámhatóság egész egyszerűen elkobozta mind az öt gyermekét. Az indok, a gyermekek rendszeres bántalmazása. Bizonyítékként egy tanítónéni feljelentése szolgált, akinek állítólag az egyik gyerek elmesélte, hogy náluk a családban nem számít egy különleges eseménynek, ha elcsattan egy pofon. Nosza, erre a gyermekvédő hatóság erőszakkal kivonta a szülői felügyelet alól mind az öt gyereket és a helyzet tisztázásáig az állam vállalta át a gondozói szerepet. Hab a tortán: szétszórták őket korosztály szerint.

Eleinte nem is igen foglalkoztatott különösebben a hír, mert az alapelvem az, hogy ha pápuák közé mész, tanulj meg kannibál lenni. Az egészre úgy tekintettem, mint egy jó alibire, hogy dicső parlamentereink, erkölcsi felháborodásuk eredményeként csoportos kirándulást tehessenek a mi pénzünkön a fjordok világába. Mentek is sokan. Felmérték a helyzetet. És hazajöttek. Természetesen minden maradt változatlan, ott nem divat a latinos következetlenség.

Azonban ahogy telik az idő, annál jobban felháborodok ezen az erőszakos gesztuson. A hivatal viselkedésén. Mert ki dönti el, hogy hol kezdődik egy gyermek bántalmazása? Egy pofonnál, kettőnél, tizenkettőnél? Kontrollálatlan agyabugyálással, avagy csupán meglegyintéssel? Ha megtörténik egy gyerek esetében, akkor innen lehet mind az ötre extrapolálni? Mi történik, ha a gyerek szerepelni akar és a figyelem középpontjába akar kerülni és ezért akár füllent is a tanítónéninek? Semmilyen szociális ankét nem előz meg egy ilyen brutális lépést? Ki dönti el, hogy mi a jó a gyereknek? Hátha az nagyon jól érzi magát abban a családi közegben, egy tasli mellett is, együtt a testvéreivel, mint így, öt irányba szétszórva?

Szerintem a norvég hatóságok látásmódja híven tükrözi a naiv, már-már utópisztikus neoliberalizmust, ahol a gyermek, minden körülmények között tabu, szemben a sok esetben agresszív konzervativizmussal, amelyben a gyerek testi fenyítése elengedhetetlen feltétele a nevelési folyamatnak. Mindkettő téves és eltúlzott. Szerencsétlennek tartom, amikor két szülő és négy nagyszülő kánonban énekel, versel és mesél az egyke csemetének, könyörögve, hogy faljon már be egy darabka fátyolsonkát. Nevetségesnek tartom, amikor a sok gagyi amerikai filmben a sok gagyi apuka vagy anyuka magyarázza a világ nagy dolgait a pelenkáját épphogy eldobó gyermekének, biztosítva őt rendíthetetlen szeretetéről, megkérve egyben, hogy ezt soha el ne feledje.

Mivel nem minden szülő gyakorlott pszichológus, legtöbbjének az ideje sem engedi hosszas nevelési kísérletezések lefolytatását, némelyik él a rövidebb, de talán hatásosabb, kontrollált fenyítéssel. Attól még a gyerek az élete. Mi okoz a gyereknek nagyobb traumát, egy-egy ritkán kapott tasli vagy a megszokott közegéből való erőszakos kiragadása? Éveim során nem találkoztam egyetlen forrással sem, amely bizonyítaná, hogy az ilyen típusú „bántalmazás” bármilyen negatív következménnyel járt volna a majdani felnőtt jellemében, magatartásában.

Jut eszembe. Ha Anyámmal a mai Norvégiában gyerekeskedtem volna, szegény a kivégzőosztag előtt fejezte volna be csendes, szürke kis életét.

2016. március 9