Rám ne számítsanak

Nézem a wimbledoni tenisztornát. Talán ez az a sport, amelyhez – mint néző – mindig is hű maradtam. Ezen belül is a női teniszt kedvelem inkább, mert ott maximum három szettre számíthatok, míg a férfiaknál lehetséges az öt szett is. Ez már sok az én véges türelmemnek.

Az idén igencsak rácsodálkoztam a rengeteg vonalbíró jelenlétére, amikor már egy valamire való turnén is bevett szokás lett a digitális „hawk-eye” (sólyomszem) bíráskodás. De itt nem. Győz az angol (és nem brit) hagyománytisztelet és fair play-igény. Mióta a világ világ, vonalbírók ítélkeztek Wimbledonban.

Elnézve őket, a reklámokkal telitett szünetek unalmában eszembe jut egy ezeréves vicc. Egy idegenforgalmi társaság meghirdet idegenvezetői állásokat. A feltételeik: fiatal, dinamikus, vonzó külsővel rendelkező férfiak és nők, valamint két nemzetközi nyelv ismerete. A hirdetésre jelentkezik az idős, púpos Kohn bácsi is.  A cég embere rá is kérdez: ha egyetlen feltételnek sem felel meg, mit is keres ott? A válasz jött is kapásból: én csak annyit szerettem volna mondani, hogy rám ne számítsanak.

Szerintem valami hasonló történik Angliában, amikor a vonalbírókat versenyeztetik. Annyi különbséggel, hogy – a mindenek feletti korrektség jegyében – valószínűleg kihangsúlyozták: nem lehet akadály a 60 éves kor túllépése, az egy mázsát (vagyis 220 angol fontot) bőven meghaladó testsúly, sőt a mínusz öt dioptria feletti rövidlátás sem (a látás javítása érdekében ajánlott sötét napszemüveg viselése). 

Ezen kitételek híján, el nem tudom képzelni milyen szelekciós kritériumok szerint döntenek, hogy a bírói testület legalább egyharmada a pótlólagos feltételeknek felelnek meg. Sok esetben úgy érzem, hogy merényletet terveztek a szépérzékem ellen.

Hát egy sem volt köztük, aki kimondta volna? Csak azért jelentkeztem, hogy megmondjam: rám ne számítsanak!