Túlzott igények?

NYÍLT LEVÉL A PARTIUMI MAGYAR NYUGDÍJASOK EGYESÜLETÉHEZ

Szilágyi Ibolya elnök asszonynak

Érdeklődéssel nyitottam meg a neten a tudósítást az Ön éves beszámolójáról. Reméltem valami radikális változást, valami olyasmit, ami a nyugdíjasok többségét megmozgatná.  Na, de nincs új a nap alatt. Túlmenően azon, hogy nem értem miért kellett – kissé fellengzősen –  az egész Partiumra kiterjedő egyesületnek lenni, amikor lehetett volna nemes egyszerűséggel csak nagyváradi, az Önök tevékenysége most is, a többség számára, elérhetetlen kulturális magasságokban szárnyal. Tavaszi és őszi bálok, unoka-nagyszülők találkozások (?), kézműves-foglalkozások, kórus, tánc és – hurrá – majdan kirándulások is. Remek, nagyszerű, csodálatos. De – kérdem én – mi történik az egyszerű hétköznapokon? Miért nem szervezik meg a szürke mindennapok programját is?

Ehhez különben most sem kellene feltalálni a meleg vizet, mert például Magyarországon minden eldugott községben van egy nyugdíjas klub. Oda járnak az idős emberek naponta egy sakk-, römi- vagy kártyapartira, egy kis „világmegváltó” csevegésre egy kávé mellett, napi pletykákra, receptbemutatókra, kötésre, horgolásra.  Ha ezt megszerveznék, akkor a tagsági díj bőven fedezné a székhely bérleményének gondját is.

Kérdem tisztelettel, mi történik abban a székházban? Mire használják? Egyáltalán, mire használható? Csupán elnöki székhely? Mert látom, hogy még egy alacsony részvételű gyűlésre is máshová kell menni.

Ha a hétköznapokon is gondolnak rám, partner leszek. Addig művelődni, táncolni, énekelni az otthon magányában fogok. Remélem azonban, hogy most az ünnepeken lebonyolítok egy találkozót a 31 éves unokámmal.

Üdvözlettel, Fehér László – nyugdíjas

Nagyvárad, 2018. március 30