Erdélyből, a médiáról

Jó barátaim laknak egy Besz­terce melletti bányavároská­ban. Magyar identitást valló, né­met-magyar nemzetiségű család. A feleség tanárnő a helybéli ro­mán gimnáziumban – mert csak ilyen van. Arra tette fel az életét, hogy az ottani, elrománosodott magya­roknak visszaadja nemzeti öntu­datukat. Magyar nyelvű óvodát lé­tesít, csak románul beszélő, de magyar gyer­mekeket küld ösztöndíjjal szé­kelyföldi általános iskolákba, és ma már líceumba is, magyar tánc­csoportot és népdalkórust szer­vez, magyar házat és a helyhez sok szállal kötődő költőnek, Reményik Sándornak emlékházat ala­pít. Julianus-díjat kapott mindezért. Férje, nyugalmazott bányaigazgató, német származá­sú, magyar érzelmű ember, aki mindenben segíti áldozatos munkáját.

Magyarságerősítő akcióikon kí­vül az évek során szinte a teljes po­litikai semlegesség volt rájuk jel­lemző. Ritka találkozásaink alkal­mával heves viták alakultak ki közöttünk a romániai magyarság sorsáról, jövőjéről, az erőteljes ki­vándorlásról, a történelmi egyhá­zak szerepéről az identitástudat megőrzésében, az RMDSZ hatékony, avagy csak szimbolikus jelenlétéről a romániai politikában. Normális viták, természetszerű vélemény­különbségek. A ma­gyarországi választásokig. Ekkor azonban mély, szinte antagonisztikus ellentétet érzékeltem a saját, értékrendem és az övéké között. Nem akartam besétálni a jobbol­dal által állított csapdába, hogy engedjem a sok évtizedes barátsá­got akár árnyalataiban is megrom­lani, így aztán nagyon óvatosan próbáltam meggyőzni őket a té­nyek erejével, hogy a jobboldalon sem minden fénylik. Soroltam a hibákat a parlament szerepének a minimalizálásától az APEH po­litikai célokra való felhasználásán keresztül a közszolgálati média bekebelezéséig.

És ekkor jött a döbbenet. Sem­mit nem hittek el, de ami még tragikusabb, semmit sem tudtak az általam felsorolt tényekről.

Késő éjszakákba nyúló beszél­getéseink után megtaláltam a bű­nöst, aki orvul megtámadott egy mély barátságot - hál' istennek eredménytelenül. A pártos mé­diát. Kiderült ugyanis, hogy a városkában nem fogható magyar nyel­ven csak a közszolgálati és a Duna tévé, valamint a Kossuth rádió (fidesz nyomás alatt). Ekkor mindent megértettem. A cinikus elfogultság, az a teljesen egyolda­lú tájékoztatás, amit ezek a médiu­mok az utóbbi négy évben művel­tek, meghozta gyümölcsét. A fe­kete fehérre mázolása, a csúszta­tás magas fokú művelése, a sorok közti sugallatok. A pártos média örvendezhet: lettek áldozatai.

Félreértés ne essék, én minden­fajta szubjektivitást elítélek. Ez azok­nak az embereknek az emlékét gyalázza, akik akár életük árán is harcoltak a szabad, független saj­tóért. Ez a sajtó ma ennek eredményét élvezi, de visszaél vele.

A sajtóban sok a sértett ember. Ők soha nem lesznek pártatlanok, tehát hiteltelenné válnak.

A pártos média szülötte az a gondolat is, amelyet barátaim, mint vitát lezáró érvet hoztak fel. Szerintük, ha a kedvezménytörvénynek az anyagi vonzata nem is annyira szignifikáns, ám lelkileg hatalmas érték, a hovatartozás, a nemzeti öntudat jelképe. Nekünk, erdélyi magyaroknak, sok minden­re volna szükségünk, sok minden hiányzik, de a nemzeti öntudat sokkal erőteljesebben jelentkezik itt, mint az anyaországban. Ami pedig a hovatartozás kérdését ille­ti, enyhén szólva is szkeptikus va­gyok. Nem a magyarigazolvány fogja meghatározni az anyaorszá­giak irántunk való viselkedését. Hiába deklarálom, bizonyítom pa­pírral hovatartozásom, ha a fo­gadó országot és közösséget ez nemigen érdekli.

A mindennapi élet élesen cá­folja a jobboldali politikusok Kár­pát-medencei elképzeléseit. Mi az anyaország számára egyelőre így is „a románok" maradunk. És ez a sértett média alakította ki ba­rátaimban a hitre alapozott politi­kai meggyőződést. Minél szektásabbá vált a jobboldal, annál buz­góbban épített a jóhiszemű embe­rek hitére. Ez olyan erőssé vált, hogy sokak számára már a tények sem fontosak.

Segítségért kiált a tisztesség. Legyen pártatlan a közszolgálati televízió és rádió! Biztosítsa ezt egy jó, mindenki által elfogadott médiatörvény, hogy soha többet ne lehessen népbutító szerepe.

Fehér László, közgazdász – Nagyvárad

Megjelent 2002. április 8-án (Magyar Hírlap)