Erdélyi szemmel – Mi, és a jobboldal…

Én azt hiszem, hogy a trianoni tragédia óta mi, az erdélyi magyarok, enyhe túlzással, genetikailag kódolt nép-nemzetiek lettünk. Az anyatejjel szívtam magamba magyarságomat és édesanyán örök intelmét: nagyon vigyázzunk kisfiam, mert mi magyarok vagyunk. Ilyen alaphelyzetből kiindulva, könnyes szemmel summázzuk a magyar igazolványt. Természetesen én is, mindamellett, hogy engem gyakorlatilag, anyagilag nem érint, de erkölcsileg nagyon is.  Minthogy a MIÉP (Magyar Igazság és Élet Párt, alapítója Csurka István – szerk. megj.) is ezt az értékrendet képviseli, az erdélyi magyarság számára logikus következmény a jobboldal iránti szimpátia.  

Gondolkodó ember lévén, az igazság iránti igénnyel, tele kételyekkel, felmerülnek bennem kérdések. A kérdés már adott a MIÉP szlogenjében: „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”. Nem kell ahhoz filozófiai magasságokban kutakodni, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a MIÉP – ezen ideológia szerint – Magyarországon   csak magyar és keresztény embert tűr meg. Minden másság, akár vallási, faji, szexuális elvetve. Ez a pártfilozófia kísértetiesen azonos a Nagy Románia Párt (romániai szélsősége baloldali párt – szerk. megj.) vezérének, Vadim Tudornak sokszorosan megismételt, mérgezett nyállal fröcskölő kijelentésével, hogy Erdély legyen ortodox (görög-keleti – szerk. megj.) és román. Ő sem tűri másságomat, hogy magyar vagyok, hogy római-katolikus vagyok. Tehát kirekeszt. Teszi ezt annak ellenére, hogy őseim több, mint negyven emberöltő óta itt éltek és temettettek el, itt dolgoztak, itt építettek és itt teremtettek kultúrát. Mégis követeli a vegytiszta ortodox és román hegemóniát. Ennek a párhuzamnak a kapcsán, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy akkor mi, erdélyi, római-katolikus, református, evangélikus, unitárius emberek lennénk Románia zsidói?

Az 1990 márciusi pogrom ezt némiképp igazolná is. Egy MIÉP-es szimpatizáns, eljutott-e valaha az empátia azon fokáig, hogy beleképzelje magát abba a helyzetbe, amikor retteg a felajzott csőcselék lincs-hangulatától és az a gondolat foglalkoztatja, hogy ott hagyja szülőföldjét és szülei sírját. Mert minden kirekesztés végeredménye ez. Ezért a kirekesztésre való uszítást mind pártszinten, mind média szintjén bűnnek tartom. Érdeklődéssel figyelem egy bizonyos kereskedelmi csatorna péntek esti sajtóklubját, ahol Bayer Zsolt, kulturális igazgató (?) hősnek nevezi a diszkókban, esküvőkön robbantgató palesztint, amikor a magyar-amerikai állampolgárságú (Izrael visszautasította a kérelmét-szerk. megj.) Lovas István mindent szíd ami zsidó és globalizáció, összefüggést látva a kutyaürülék mennyisége és a polgármester SZDSZ-es mivolta között, amikor a debreceni polgármester esetleges szexuális vonatkozásait többszörösen, már-már kéjelegve „kurvázik” kifejezéssel  illetik. Ilyen szinten döbbenetesen szegényes a szókincsük. És akkor nem beszéltem Bencsik Andrásról, aki afgán nemzetről beszél, míg ott pastuk, üzbégek stb. élnek, tetézve mindezt, hogy zebra-pásztoroknak is véli őket. Itt pedig egy kontinensnyi különbség van. Szidják a multikat és lazán eltekintenek attól az „apróságtól” miszerint ezek adják Magyarország nemzeti össztermékének több, mint a felét és exportjának több, mint háromnegyedét. Na meg az ezzel járó munkahelyeket és adókat. Műveltebb, árnyaltabb, toleránsabb képviselőkre lenne szüksége a jobboldalnak, ahhoz, hogy hitelessé váljon.

Ha cinikusan fogalmaznék, még azt is mondhatnám, hogy hosszú idők óta egy kérdésben megszületett a hőn áhított hat-párti konszenzus. És történik mindez a határon túli magyarok anyaországi munkavállalásának mibenlétéről. Minden párt, akár bírálja, akár védi a Năstase-Orbán egyezséget, abban egyetért, hogy itt almaszedő, földkaparó, talicskázó, árnyékszék-pucoló szezonális munkáról van szó, amelyek elvégzését rábízzák egyaránt az erdélyi románra és magyarra.  Túlmenően azon, hogy a fennemlített egyezség megkötéséig, szent naivitásomban azt hittem, hogy a magyar igazolvány birtokosaként, alanyi jogon köthetek munkaszerződést három- illetve hat hónapra évente, kiderül: ugyanazt a kanosszát kell végig járjam, mint román sorstársaim. Az egyezség engem visz le a román munkavállalók szintjére és nem őt emeli fel a magyar igazolvány által privilegizált szintemre.

De ez csupán a kérdés anyagi vonzata. Én inkább a dolgok erkölcsi oldalával foglalkoznék, mert számomra ez a legsértőbb. Jellemző amúgy az anyaországi társadalomra egyfajta lenéző, lekezelő magatartás az erdélyi magyarok felé. Annak ellenére, hogy Erdély adott az egyetemes magyar kultúrának és történelemnek olyanokat, mint Bartók Béla, Zilahi Lajos, Kőrösi Csoma Sándor, Klapka György, Tóth Árpád, Jósika Miklós, Székely Bertalan, Makai Sándor, Mátyás király, Márton Áron, Ady Endre, Arany János, Nyírő József, Paál László, Reményik Sándor, báró Wesselényi Miklós. És akkor nem említettem az erdélyi fejedelmeket vagy azt a tényt, hogy 1526 után Erdély és a Partium képviselte a magyar államiságot. Azért soroltam fel ilyen sok nevet, nehogy valaki azt higgye, hogy ezek csak kivételek voltak. És azért olyan keveset, mert a szerkesztői korlátok köteleznek. Kérdezem: a mai magyarra csak hetedrangú feladat várna az anyaországban? Komolyan gondolják, hogy az itteni magyar, határsorompót feszegetve, alig várja, hogy eltakaríthassa a finnyás, de amúgy örök panaszkodó magyar állampolgár szennyesét? Mi lennénk Magyarország törökjei? Ha egyszer népszavazás tárgya lenne az erdélyi magyarság, egyrészt mint minőség, másrészt mint igényelt nemzet-testrész, megdöbbennének a végeredménytől azok a jobboldali politikusok, akik ma szívügyüknek tekintik tizenöt millió magyar sorsát.  

A jobboldal – amúgy jogosan – vehemenciával tiltakozik minden vélt vagy valós mocskolódás ellen, amely a választási kampányokban éri az ellenzék részéről a történelmi egyházakat. Tényleg felháborító az az ocsmányság, ami pár hete jelent meg a 168 óra címlapján Hegedüs püspök úrról készült fotó kapcsán. Én is megkérdezném Mester Ákostól (a hetilap főszerkesztője – szerk. megj.), hogy mit szólt volna egy hasonló pózban közölt rabbi fényképéhez? Ellenben itt is van egy „de”. Amikor az ellenzéki bírálatokra érzékenyen reagálunk, külön kellene válasszuk a klérust az egyháztól. Az egyház a hívek is. A klérus pedig a papság. Amikor a református klérus egyes tagjai nyíltan kirekesztő elveket vallanak és teret adnak minden ilyenfajta gondolat hordozóinak is, akkor már a dolgok nem ennyire egyértelműek.  Dicséretére legyen mondva, a Református Zsinat ráérzett erre a hibára és foglalkozott a kérdéssel és bizonyos értelemben megoldást is talált. Nem pont így történt a római-katolikus egyház esetében. Körlevélben, nyilvánosan elhatárolódtak a materialista baloldaltól, ami természetesen érthető is, ellenben amikor arra buzdítják híveiket, hogy a jobboldalra szavazzanak, durván beleavatkoznak a politikába, ugyanakkor közszereplőkké is válnak. Márpedig, ha közszereplő vagy, óhatatlanul támadások és rágalmak sokasága ér. Történik mindez azzal a római-katolikus klérussal, amelynek több mai vezetője a kommunista hatalom rábólintásával került pozícióba, ugyanakkor betegesen irtózik és visszautasít minden átvilágítási kísérletet. Ha netán okkal kerülik a szerepük tisztázását, akkor megvégképp nem értem azt az álprüdériát, amivel mereven elzárkóztak még egy üdvözlő levéltől is, amit az MSZP miniszterelnök-jelöltje (Medgyessy Péter – szerk. megj.) küldött karácsony szent ünnepére. Erdélyben, amikor az egyházi vezetők politizálnak, az csakis magyarságunk érdekében történik és nem pártideológia mentén, sőt őket már nem a kommunista hatalom konfirmálta.

Fehér László, közgazdász – Nagyvárad

Megjelent 2002. március 18-án (Magyar Hírlap és Érdi Tükör)