Erdélyi szemmel – a Státusztörvényről

Ezt is megértük. Végre, nyolcvan év után, érezhető az anyaország gondos­kodása azon szerencsétlenek felé, akik a természetellenesen felállított hatá­rokon túlra szorultak. Voltak már gyengébb hangok 1996-ban is ennek megteremtésére, de az akkori kor­mány, az RMDSz sűrű bólogatásai közepette elvetette a gondolatot. Pe­dig tőlünk már nem lehet elvonat­koztatni. Vagyunk – egyre keveseb­ben – de akkor is vagyunk. Az össze­fonódások az anyaországi és a határon túli magyar között egyre erőteljesebbek gazdasági, kulturális és nem utolsó sorban a rokoni kapcsolatok révén.

Azonban, az immár hagyományos széthúzás jegyében mindenki másként éli és ítéli meg a magyar igazolványt, az ezzel járó kedvezményeket. Vegyük sorra...

A nemzeti jobboldal egyértelmű­en akarja. A Csurka pártja, a MIÉP szintén. A szocialisták, figyelembe véve a közelgő választá­sokat, próbálnak jó arcot vágni a do­loghoz. Még akkor is, amikor meggyőződésük ellenére van. Logikájuk szerint csak a szavazati joggal rendelkező állampolgárokkal kell foglalkozni, mint minden párt, azokat kell szé­díteni választási ígéretek garmadájá­val. Ilyen konstellá­cióban a határon túli magyar nem számít. Azonban, ebben a kétértelmű hozzáállásban tudatosan rá­játszik a magyarországi társadalom egy olyan szegmensére, amelynek nincs semmilyen határon túli kötő­dése, az anyagiak dominálnak min­denekelőtt és a Himnuszt csak labda­rúgó mérkőzéseken hallgatják. Akik­nek a magyarságtudatuk egy természetes állapot és engem simán lerománoznak. Sőt, az erdélyi magyarság nehezebb anyagi körülményeit nem a volt és mai rendszer bűnének tudja be, hanem kisszerűségemnek, lusta­ságomnak, netán kulturáltságom hi­ányának. Az liberálisok nyíltan ellene szavaztak, úgy lélekben, mint gyakorlatban. Nem csodálkozom. Aki mindig csak jövőképet fest, azzal a feltétellel, hogy a múltat felejtsem el, nem is ka­rolhat fel más ideológiát.

Pusztán anyagi szemmel látni és láttatni ezt a kérdést, messzemenő korlátoltság. A kedvezmények mér­téke távolról sem akkora, hogy észrevehetően meg­rázná a magyar gazdaságot. Ellenben ez is megértő fülekre talál, és besegít majdan a parlamenti választásokban. Diplo­máciai bonyodalmaktól nem kell tartani. Magyarország ma politikailag és gaz­daságilag erősebb, mint Románia. Csak így és most tudja kikerülni a mindenkori román angolnapolitikát. Erőből politizálva, ha úgy tetszik csípőből lőve. Az itteni magyarság örül. Várako­zik. Büszke anyaországára és oldód­nak frusztrációi. Félő, hogy a végre­hajtási utasítások megtorpedózzák az eredeti törvényt. A régi/új RMDSz ve­zetés, az öndeklarált érdekvédelmi képviseletem, megértve az idők sza­vát és a magyar kormány határozott­ságát, már nem merte lebeszélni lét­alapját – az erdélyi magyarságot – a magyar igazolványok fölöttébb káros voltá­ról, mint öt évvel ezelőtt. Amúgy megtehette volna, vezetői kettős ál­lampolgárságának biztos tudatában. Félt a román kormány reakciójától, féltette azokat az adminisztratív pozíciókat, amelyeket kivívtak maguknak a mai kisebbségi kormány csendes, de an­nál hatékonyabb támogatásával. Minden írott és elektronikus médiá­ban, állva a harcot a nacionalista hőzöngéssel, bizonygatta a státusztör­vény igazát. Pár napig el is ámultam a rögtönzött új hozzáálláson, de hamarosan kiderült, hogy az egész egy jól levezényelt szemfényvesztés. Meghátrált, mondván: végül is ez a két kormány dolga. Nem merte vállalni a román kormánypárt neheztelésének gyakorlati következményeit. Ezzel részéről a dolog el is lett volna intézve és visszavonulót fújt a langyos iszap­ba.

Azzal természetesen számolt, hogy valamilyen formában ez a tör­vény talán egyszer mégis csak gyakorlatba lesz ültetve. Elgondolkodott, milyen hasznot is hozhat egy esetleges megegyezés a két kormány között, és döntött. Ő, egyedül fogja kibocsájtani az ajánló iratokat, amelyek alap­ján a magyarországi hatóságok kiadják az igazolványt. Ha már eddig is ő dön­tötte el, ki a jó és a rossz magyar attól függően, hogy a megalkuvó politiká­ját pártolják, avagy sem, ezentúl az lesz magyar, aki párttag is lesz. Ezt a zseniális ötletet egyébként felkarolta a Năstase-kormány is, miután hóna­pok óta habzó szájjal acsarkodnak az általuk diszkriminatívnak vélt törvény ellen. Ez a váratlan konszenzus mindent megmagyaráz. Szerencsére léptek, és igencsak erőteljesen, az erdélyi történel­mi egyházak és a magyar civil szer­vezetek, vitatva az RMDSz kizáróla­gos jogát az ajánlások kibocsájtására. Pár sikertelen tárgyalás után úgy tű­nik, hogy megszületett a megegye­zés, miszerint mindhárman delegál­nak kilenc-kilenc képviselőt ebbe az ajánló bizottságba, de fölöttük trónol, huszonnyolcadikként, Markó Béla.

A román társadalom vegyes érzé­sekkel fogadta a státustörvényt, de lényegében nem zavarta. Sőt, sok magát jelenleg románnak valló, de részben magyar származású, akit érint majdan ez a törvény, kimondot­tan örült. A politikusok azonban nem. Az immár állandósult választá­si kampányban minden párt ki akar­ta nyesni a neki járó nacionalista sze­letet a potenciális szavazókból, így létrejöhetett az óhajtott nagy román nemzeti összefogás, amely amúgy utópisztikus hazánkban. Csak a ma­gyarság képes ezt kiváltani.

így éli meg egy itt lemagyarozott és odaát lerománozott erdélyi ma­gyar a státustörvényt.

Fehér László, közgazdász – Nagyvárad

Megjelent 2001. december 20-án (Érdi Tükör)