Fogat mosunk? Öblögetünk?

Időben kissé eltávolodtunk már a kiváltó eseménytől, de a téma aktualitásából mit sem veszített.

Történt ugyanis az elmúlt hónapban, hogy a kolozsvári RMDSZ figyelmességének köszönhetően meghívót kaptam egy találkozóra dr. Magyar Bálinttal, a magyarországi művelődés- és közoktatásügy miniszterével. Érdekelt a személyisége, mert felfigyeltem már rá, amikor négy éve az SZDSZ kampányfőnöke volt, és hangsúlyosabban, amióta tárcavezető lett.

A kolozsvári személyes kapcsolat csak megerősítette a róla eddig alkotott jó véleményem. Roppant jóérzésű, magabiztos fellé­pésű, folyamatosan szép magyar beszéd, karizmatikus, intelli­gens és művelt embert láthattam, immár nem csak a televízióból.

A következő sorokkal nem szeretnék csorbítani semmit ezen az imázson, hanem csak rávilágítani olyan – általam vélt – igazságok­ra, amelyeket Magyar Bálint nem tudhat, nem érezhet, és hozzá hasonlóan, még na­gyon sokan az anyaországból.

A párbeszéd menetében utolsóként, az egyik kérdező (Abodi Nagy Béla, ha emlékezetem nem csal) túllépte a fesztív, kicsit me­rev, ugyanakkor néha kedélyeskedő hangulatot, és kérdései kényelmetlenek lettek, szemmel láthatóan zavarva házigazdává változott vendégün­ket. Alig burkoltan célzott és kérdezett arra, hogy az SZDSZ-es miniszter – kívülállóként — mennyire ismeri Erdélyt, annak törté­nelmét, hagyományait, mi a véleménye az azóta aláírt vatikáni­-magyar szerződésről és konkrétan az erdélyi történelmi egyházak szerepéről.

Azt elismerem, a kérdés sugallatában az is benne volt, hogy nem azért szeretik az SZDSZ-t, mert a történelem, a hagyományok és az egyházak szerepét valaha is túlértékelte volna. De erre fel kel­lett készülni – akár emocionálisán is. Magyar Bálint – túlmenően a viselkedésében érzékelhető irritáltságon – infantilis érvekkel igazolta erdélyi kö­tődéseit (édesanyja Kolozsváron született, ő maga segélyt hozott '89 decemberében stb.). Kikérte magának tehát a kívülálló-t, ugyanakkor kissé eltúlzott vehemenciával kijelentette, hogy nem tud egye­térteni olyan jelzők fokozásával, mint „magyar - magyarabb", mert: „az anyaországi parlamentben is sokan vannak olyanok, akik reggel a hazával, a nemzettel, a piros-fehér-zöld­del mosnak fogat és öblögetnek. A hazát az ember intim szférájá­ban, diszkréten kell szeretnie, mint az édesanyját, nem formalizálodás a fentiekkel”, jelentette ki a miniszter.  Na, ez az a pont, ahol vitatkoznék, és kiegészíteném az általa mondottakat, így talán enyhítem a kérdezőn csattanó, maró gúnyt is, amelyhez nemcsak hallgatólagos egyetértésüket adták a prezídium hazai tagjai. Állítom, hogy az erdélyi magyar közösséggel szemben a miniszter úr (és nem csak ő) igenis kívülálló. Számára a magyarsága egy természetes állapot, mind nemzetiségi mind állampolgári szinten. Mi, az erdélyiek, ezt egy egé­szen más közegben éljük meg: kisebbségként. Nekünk nemcsak az állampolgári jogainkért, hanem magyarságunkért is meg kell küzdenünk. Az én generációm szinte az anyatejjel szívta be a „nekünk vigyázni kell, mi magyarok vagyunk" intést. Egész életün­ket ez a küzdelem, a bizonyítás és a fennmaradás kényszere határozza meg. Nekünk bizony a haza egy fájdalmas veszteséget juttat eszünkbe, a nemzet szó kihozza belőlünk a „csakazértis"-t, míg a piros-fehér-zöld és a Nemzeti ima itt tényleg életben tartó fohász.

Mindez az anyaországi magyar számára alanyi jogként jelent­kezik. Ő csak a magyar „öblögetőkkel" kell szembesüljön, míg mi a román nacionalista és xenofób erőkkel is. Nálunk a tör­vény erejével akarták (?) nemzeti szimbólumaink használatát letil­tani, történelmünket átmagyarázni, nem-tanítani, felhígítani, elsorvasztani, kiutálni az országból több mint egy évezred után – és még hosszan sorolhatnám.

Amíg az SZDSZ-nek azok a gondjai, hogy a Vatikánnal kö­tött szerződés után elsorvadnak az állami (önkormányzati) oktatás és túlsúlyba kerülnek az egyházi iskolák, nálunk pontosan az egy­házi oktatási intézmények biztosítanák magyarságunk megmara­dását, kivédve ezzel az állami iskolákban bármikor megjelenhető korlá­tozásokat. Nálunk az egyház volt a diktatúra éveiben is – és jobbá­ra még ma is – az összefogó erő, templomainkban énekelhettük csak Himnuszunkat. Széles szórású magyar szót hallani és olvasni csak a Partium-bélieknek adatott meg, ez is az anyaországi tévéből. Sokezer erdélyi a Partiumban töltötte szabadságát csak ezért az élményért. Minket itt „bozgoroknak" (hontalanoknak) minősítenek, odaát pe­dig románoknak. Sok esetben kell lenyelnünk az anyaországiak le­kezelő modorát, amelynek a gyökere az ottani viszonylagos jólét­ből fakad (pedig ott is sok a sírás!), elfeledkezve arról, hogy eb­ben benne van az a bizonyos, több mint 2000 USD/fő adósság, nem csak az önerő.

Mindezt Magyar Bálint – és még sokan mások – nem élte és éli meg ebben a formában. Nem érezheti, nem nyomasztja az állandó riadókészültség, amelyben a „ha­táron túli" (határon inneni) magyarság él, tüskéit állandóan kime­resztve. Maradjunk tehát annyiban, hogy mégiscsak kívülálló, és van magyar meg magyarabb. Nekünk fontos a „fogmosás" és az „öblögetés" is, mert itt ez nem feltétlenül demagógia.

U i.: Ezért sajnálom, hogy ügyvezető elnökünk elnézést kért dr. Magyar Bálinttól a „provokatív" kérdésekért. Nem kellett volna.

Különben reggel, fogmosás és öblögetés közben mondja be a kolozsvári rádió, hogy Funar polgármester fel akarja újítani a Mátyás- és Szent György-szobrot. Ezért „ideiglenesen" le kell venni a talapzatról. Miként reagálja le ezt a magyar és a magyarabb?!

Fehér László – közgazdász, a Gloria nyomda- és kiadó vállalat igazgatója

Megjelent 1997 07 07 (Szabadság – Kolozsvár)