Hámozzunk lufit!

Megvolt tehát a MÁÉRT is (Magyar Állandó Értekezlet – szerk. megj.). Ezen is túl vagyunk. Teljes konszenzus az egyetértésben. Hurrá! A kedvezménytörvény zöld utat kapott határon túli bólogatással. Mielőtt bárki is a szélsőjobb klubtagjaként minősítene, bevallom, liberális elkötelezettségű vagyok. 

Szégyellem, nagyon magyartalan gondolkodásmód, de már ennek a törvénytervezetét is szkeptikusan fogadtam. Beleillett az Orbán-kormány populista, népnemzeti, kampányízű politikájába. Minthogy a kommunikációban szinte verhetetlenek voltak, rengeteg írott és elektronikus információhoz jutottam. És el kezdtem kételkedni a saját kételyeimben. Volt benne minden, munkavállalás – alanyi jogon – három hónapra, esetleg ugyanennyivel meghosszabbítva, ingyenes tömegközlekedés nyugdíjasoknak, kedvezmény a Magyarországon tanuló diákoknak és szociális juttatás az itthoni magyar nyelvű iskolákban tanuló gyermekek számára, húszezer forintnyi éves szinten. Na, ez igen!   Utáltam magamat a kezdeti gyanakvásaim miatt, sőt az SZDSZ-t is, mert nem szavazta meg a parlamentben.

Elsöprő többséggel megszületett a státustörvény, mert az MSZP nem merte vállalni a visszautasítását. A FIDESZ, hatalmi arroganciájából eredendően, egyeztetett önmagával és csípőből lőtt.  Ellenzékre és szomszédokra egyaránt. Ezután kezdődtek a meglepetések. Vehemens tiltakozás Romániában, Szlovákiában, valamint a Velencei Bizottság határozatában.

De meglepődtem én is, amikor az immár törvényerőre emelkedett kedvezményeket a mindennapok górcsöve alá helyeztem. Elvi okokból nem tudok egyetérteni a magyarigazolvány intézetével. Nehogy már az RMDSZ vagy a klérus döntse el nemzeti hovatartozásomat. De még csak az anyaországi hivatal sem, amely az előbbiek javaslatára okmánnyal szentesíti magyarságomat. Nem lévén korlátolt, tisztában vagyok azzal, hogy a kedvezményezettnek valamilyen módon igazolnia kell mivoltát, de ezt csak civil szervezet előtt letett vizsgán bizonyítsa. Ha ez nem így történik, nincs szükségem magyarigazolványra, mert sértőnek érzem, amikor egy politikai szervezet, avagy egy felekezet dönti el azt, ami számomra oly egyértelmű.

Ilyen módon elfogadva – elismerve erkölcsi értékét – a magyarigazolványt, igénybe venném ennek anyagi előnyeit is. Kiderül, hogy a munkavállalás nem alanyi jogon történik, ugyanazt a bürokratikus tortúrát kell végigszenvedni, mint azelőtt, mert a román nemzetiségűeknek is megadták azt, amit csak nekem szántak. Amikor revolveres és bilinccsel felszerelt magyar rendőrök oltalmában a munkaügyi ellenőröknek egy székely építőmunkás felmutatná a magyarigazolványát, az nevetőgörcsben „utasítaná” a rendőrt az öt évre szóló kiutasító pecsét beütésére.

A diákok kedvezménye nem terjed túl a tömegközlekedési bérlet legalacsonyabb szintjén. Nincs ingyenes oktatás, ingyenes kollégium. Aki az anyaországban akar tanulni, az fizesse meg, mondta Magyar Bálint nemrég. Deklaráltan imádjuk – például a csángókat – de fizessenek. A semmiből. Az indoklás természetesen érzelmi, mindenki maradjon a szülőföldjén és ne próbáljon meg letelepedni az anyaországban. Ez kissé hamis prüdéria, mert ismert tény a magyarság fogyatkozása minden régióban. Miért lenne káros Magyarországnak egy letelepülő, határon túli magyar diplomás? Miért elítélendő az, aki az egy életét jobb körülmények között szeretné leélni?

A nyugdíjasoknak adott tömegközlekedési és utazási kedvezményekről csak annyit, hogy ezeket nagyon kevesen vehetik igénybe. Már az odautazás is egy anyagi kaland a havi tízezer forintos átlagnyugdíjból tengődő idős embereknek, csak ezután élhetnének az ingyenes szolgáltatásokkal. Ezzel nem sok anyagit reszkírozott a törvényhozó.

Ami az évi egyszeres húszezer forintos oktatási támogatást illeti, a dolgok szintén nem egyértelműek. Pályázni kell! Miért? Nem alanyi jogon jár? Nem. Instanciázni kell érte. A pályáztatásban benne foglaltatik a visszautasítás lehetősége is. Akkor mi a törvény szelleme, üzenete felénk?

Mindezeket látva és elfogadva, mint realitást, ezeknek a magyarigazolványoknak marad – a jobboldali politikusok által sokat hangoztatott – szimbolikus értéke. Igen. Az anyaországhoz tartozunk. De mi ezt tudtuk és tudjuk, felesleges erre emlékeztetni. Nem mi akartunk kiválni ebből a kötelékből, hanem a XX. századi történelem vihara sodort ki. És nem szívességet tesz a mindenkori magyar kormány, amikor közigazgatási hatáskörén belül pozitív diszkriminációban illet bennünket, például egy kínai nemzetiségűvel szemben. Csak történelmi kötelezettségét teljesíti.

Így lett egy komoly kedvezmény-törvényből egy jól felfújt lufi.

A napokban lezajlott MÁÉRT-értekezlet egyhangúlag megszavazta ennek módosítását, magyarán szűkítését. A határon túlra szorult magyarok nevében, minden megkérdezett boldogan nyilatkozik az eredményekről. Markó Bélától (akkori RMDSZ elnök – szerk. megj.) megtudjuk a MÁÉRT nagy dilemmáját, miszerint ki képviseljen bennünket: szervezetek, avagy személyiségek. A döntés a szervezetek mellett szólt. Ezért is nem volt jelen ezen az értekezleten az erdélyi magyarság egy számottevő részének kortárs szimbóluma, Tőkés László. Mert ő nem szervezet. Az nem nyom sokat a latban, hogy még érdekvédelmi szervezetünk elnöke is körülbelül egyharmadra becsüli belső ellenzékének támogatottságát Erdélyben. Az sem zavar senkit, hogy ez, mint álláspont, csaknem félmillió magyart jelent. Annyit, mint a szlovákiai magyarok vagy Újvidék és Kárpátalja magyarjai összesen. Nem szervezet. De akkor miért nem hívták meg a Magyarok Világszövetségét? Mert erdélyi magyar az elnöke? Elv(hűség) az elvtelenségben.

A regnáló kormánykoalíció elégedett lehet. Konszenzust teremtett, mindenki aláírta a zárónyilatkozatot. Kísértetiesen emlékeztet a Vigadó-féle kormánybeszámolókra. Semmi ellenzéki, csak taps és mesterkélt optimizmus. Nem látják be, hogy ezzel mélyítik azokat az árkokat, amelyek, sajnos, ebben az évben elkerülhetetlenül begyűrűztek ide is.  Megosztottak lettünk. Tőkés-, illetve Markó-pártiak. Anyagi függőségünk az anyaországtól vazallussá tesz. Ő a Big Brother. Minden negyedik évben.

Ezért egyetértettünk a lufi meghámozásával is.

Fehér László, közgazdász – Nagyvárad

Megjelent 2002. november 20-án (Magyar Hírlap)