Szavazásunk tétje

Az erdélyi magyarság számára mindig is nagy jelentősége volt a választásoknak. Az újsütetű demokráciánk elején az összefogást és az egységet kellett bizonyítanunk, majd a parlamenti részvétel volt a fontos, ahhoz, hogy választottjaink intézményesített és törvényes keretek között harcoljanak a kisebbségi jogainkért. A mostani választások tétje – közszolgáink szerint – az erdélyi magyarság képviselete Brüsszelben.

A tét, szerintem, sokkal nagyobb és fontosabb. Ugyanis, amennyiben a választási eredmények után az RMDSZ nem éri el az öt százalékot és Tőkés László sem a 2,85-ot, az szomorú tény következhet be, hogy nem lesz képviseletünk az Európai Parlamentben. Sovány vigasz, de létező: ez az állapot másfél év után korrigálható, amikor is minden uniós országban újból lesznek választások, immár négyéves mandátumra. Ennél többet is kibírtunk. Ellenben legyen ez az a pont, amikor az RMDSZ vezetői be kellene lássák, hogy az a fennen hirdetett érdekvédelem messze nem úgy csapódik le az erdélyi magyarságban, mint azt ők, hatalmi vakságukban elképzelik.

Móresre kell tanítani őket. Meg kell mutatnunk, hogy nem lehet a végtelenségig vezetőknek maradni akkor, amikor halmozzák a politikai hibákat. Immár 11 éve folyamatosan kormányon vannak, annak színétől függetlenül, anélkül, hogy sarkalatos pontokban valamit is elértünk volna. Itt említeném meg az állami magyar egyetemet, az autonómia kérdését, a kisebbségi törvényt. Akkor miért támogatnak a parlamentben olyan kormányokat, amelyek nem hajlandóak felvállalni ügyeinket?  A magyarázat, szerintem, egyszerű: így diktálják az egyéni és a szűk csoportérdekek. Bagatellizálják a Markó Béla által felvett 900 milliós honorárium-előleget, ami teljesen életszerűtlen, összemossák a Nagy Zsolt-ügyet a Szatmár megyei településeknek kiadott pénzekkel.

Nagyon találó ide egy nívós román élclap megjegyzése, miszerint az évek folyamán az RMDSZ egy européer pártból egy magyar „pészédé” (Szociáldemokrata Párt) lett. A 2006-os elnökválasztásokon a korrupciós botrányba keveredett Adrian Năstase-t ajánlották figyelmünkbe, mint javasolt államelnököt, utólag kiderült, tévesen. Nem vont le senki semmilyen konzekvenciát. Az idei népszavazáskor Băsescu leváltására szólítottak fel, ismét tévesen. Ekkor már Markó Béla is úgy gondolta, lépni kell. Lépett is egy merészet és lemondott a miniszterelnök-helyettesi posztról, tartalmatlan gesztus, amely – finoman fogalmazva – nem sokkolta a hazai belpolitikát. Lépésről lépésre távolodtak el az itteni magyarságtól. A Szövetségben kinyilvánított ellenvéleményeket tűzzel-vassal irtották, szószólóikat megbélyegezték, kiszorították. Olyan intézményi, alapszabályzati és belső szervezeti rendszert építettek ki, amely állandósítja őket a vezetésben. Tisztújításkor a kérdés csak az lehet, hogy maradnak-e vagy nem mennek el.

Rátelepedtek a pénzre, amit az erdélyi összmagyarság, mint nemzeti kisebbség, kap a román államtól, kultúrájának, hagyományainak ápolására, befolyatják a Communitas Alapítványba, amelyet szintén RMSZ korifeusok működtetnek. Pedig a Szövetség, mint parlamenti párt kap külön finanszírozást. Szintén ők osztják el azokat az összegeket is, amelyek az anyaországból érkeznek. Az osztogatás kritériumai nem kétségesek. A teljes lojalitás. Szócsöveket és bértollnokokat tartanak el a közös pénzből.

Habár az Európai Néppártban a FIDESZ-szel párttársak, mégis az MSZP és az SZDSZ az a két párt, amelyikkel szorosabb a kapcsolatuk. Számukra nem zavaró tény, hogy a 2005-ös népszavazáskor ez a két párt jobban megsértette nemzeti önérzetünket, mint a román nacionalisták, akikről legalább tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük.  

Ezért gondolom, hogy kell ide egy földrengés-szerű mozgás, például az európai parlamenti választások elvesztése, hogy ez az RMDSZ megújuljon mind személyekben, mind szerkezetében, és olyan vezetői legyenek, akik képesek a valós egységet megteremteni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, elég annyi, hogy nagyon sokan szavazzunk vasárnap Tőkés Lászlóra, mert mi csak a szavazatunkkal tudunk segíteni vagy büntetni.

 

Fehér László, közgazdász – Nagyvárad

Megjelent 2007. november 23-án (Reggeli Újság)

 

 

 

Previous
Previous

Az eufória aritmetikája

Next
Next

Hámozzunk lufit!