Levél Havas Henrikhez

Tisztelt Havas úr,

Elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom, de a felháborodás késztet erre.

Szinte minden reggel nézem a Napkelte műsorát, tehát nagyjából tisztában vagyok a magyarországi belpolitikai élet fejleményeivel, ide sorolnám a határon túlra szorultak iránti hangulatot, hangulatkeltést, törődést, cinizmust stb.

A legpesszimistább elvárásaimat is felülmúlta azonban a szeptember 16-án, kb. 6.20-6.30 órakor sugárzott műsor. Előre kell bocsájtanom, hogy Önt semmiben nem hibáztatom, hiszen kötelezi az újságírói etika, a szakmai deontológia, hogy bemutassa egyazon történés minden vetületét. Ez is egy ilyen volt. Tisztelettel kérném, ha érdemesnek tartja, mutassa meg egy másik, általam vázolt, vetületét is. Amennyiben fontosnak ítéli, biztosan megtalálja az ismertetés módozatát is.

Történik a műsorban, hogy interjúalannyá magasztosul egy munkaügyi ellenőrzés tisztségviselője (csak a könyökvédő hiányzott), a feketemunka fölöttébb káros voltát ecseteli, ami károsítja az államkasszát, ugyanakkor jelentős anyagi hasznot biztosít kihasználóiknak. Ez utóbbi két állítással egyet is értek. Ezután következnek azonban egy bejátszás megdöbbentő képsorai, melyekre még három nap múlva is, amikor e sorokat írom, csak undorral és felháborodással tudok visszagondolni.

Megjelenik a hatalom képviselője (még mindig könyökvédő nélkül) és minden eshetőségre felkészülve, mintegy húsz, állandóan túlórázó rendőr, a pesti utcákat járőr nélkül hagyva, bemutat egy kommandós akciót, melynek végén elviszik a rosszat, egyáltalán győz a jó (jelen esetben a rendőrök), gépkocsira fektetés, lábszétrugás, motozás és az utolsó dicső aktus, mintegy megkoronázása ennek a sikeres kiszállásnak, a bilincsbeverés. Ott állnak ők, a gonosztevők, immár ártalmatlanná téve. De lassan kiderül, hogy ezek nem drogosok, bérgyilkosok, bankárok jogi tanácsadók stb., hanem egyszerű, szakadt kárpátaljai, avagy erdélyi becsületes munkások, akiknek jogilag az a bűnük, hogy munkavállalási engedély nélkül, családjuktól elszakadva próbálják megkeresni kérges tenyérrel a mindennapit. Ebből adódik, hogy a stricik, az ezeket futtató magyar-erdélyi-ukrán munkaadók nem lettek csatolva, szintén bilincsben, ehhez a porig megalázott vidám csoporthoz. Ők majd nemes egyszerűséggel kifizetik azt a pénzbírságot, amelynél többszöröse volt a nyereségük. A hivatalnok a remekül elvégzett munka tudatában hazamegy a forró húslevesre, fél óra szieszta, végül megnézi unokáival az esti mesét. A rendőrök szintén, csak esetleg más közegben. Ez jó mulatság, férfimunka volt.

Lassan megértettem, hogyan jutott el Horn Gyula a 70,19%-ig (a tizedesek tőlem, mert gyűlölöm a pontatlanságot!) miszerint a magyarországi bűntényekben ilyen arányban képviselik magukat a külföldiek. Nesze neked határon túli magyar!

A bűnüldözés klasszikus ellenpéldáját láttam, amikor a hatalom a következményt torolja meg és nem az okot igyekszik felszámolni. Amikor a mindenkori magyar kormány hol tíz, hol tizenöt millió magyar sorsáért vállal felelőséget és gondoskodást, avagy nem, ezek a képsorok nehezen illenek egy gondoskodó és sorsunkat szívén viselő anyaország képébe.

Ha magyar állampolgár hagyja el családját és Ausztriában vagy Németországban dolgozik (engedéllyel vagy anélkül), a jónál jobbra törekszik, és ez így van jól! De az erdélyi, kárpátaljai és újvidéki azért próbál dolgozni az anyaországban mert más lehetősége nincs a megélhetésre, tehát egzisztenciális gondokkal küszködik. Nem a határon túlra szorult magyarság szellemi impotenciájának kell tulajdonítani mindazt a nyomorúságot, amelyben él, hanem annak a gazdasági helyzetnek, amelyet egy Ceaușescu-, Iliescu-, Brezsnyev-, Kucsma-, Milosevics-féle vezérek produkáltak. Az immár patologikus siránkozások dacára is, a magyarországi életszínvonal és szociális háló fényévekkel előzi meg a fenti országokét.

És akkor a rendőr elmagyarázza a sok megbilincselt bunkónak, hogy szépen, kettesével beszállás a rabomobilba, a nyomaték kedvéért még felteszi a beugrató kérdést: ÉRTETTÜK? majd pecsét az útlevélbe (különben azt mindig kéjelegve teszik) és kitoloncolás.

Kérdem én, milyen szájízzel hagyják el ezek a kiszolgáltatott szerencsétlenek a (mostoha)anyaországot, mit mesélnek otthon szülőnek, feleségnek, gyereknek, ismerősnek? Hogyan szabad táptalajt adni egy lelki szecessziónak, amikor a közigazgatási, politikai és gazdasági különválás már régóta adott tény? Átérezte-e valaha bármely magyarországi hatalom, intézmény képviselője, hogy ezek az általuk mélyen lenézett határon túliak miként élik meg, hogy itt Erdélyben őket lemagyarozzák és ott, az anya(?)országban lerománoznak, a szó legpejoratívabb értelmében?

Itthon, az RMDSZ-nek nevezett (tók)sóhivatalban elvitatkoznak, hogy megérdemelnénk-e a kettős állampolgárságot, avagy sem. Ők azt mondják, sértené a románok nemzeti önérzetét, tehát nem. Magyarországon nem akarják, mert akkor – szerintük – a MIÉP alakítana kormányt. Ilyenek volnánk? Ez az értékítéletünk? Amikor egyéni folyamodványt nyújt be állampolgárságért egy határon túli, a hivatalnok agresszív kérdése csattan, nevezetesen, hogy miért akar ott letelepedni. Nem ajánlatos azt az egyértelmű választ adni miszerint magyarként az anyaországban szeretném leélni életem. Más, gyakorlatiasabb választ várnak el. Különben Erdély a történelem folyamán egy vaskos lexikonra való személyiség által, rengeteget tett le a magyarság és az egyetemes kultúra, tudomány asztalára.

Beszélgetünk tehát állampolgárságról, amikor a becsületes munkát nem engedélyezi – akár alanyi jogon is – a magyar állam a határontúliaknak. Nem ezt kellene megoldani, mint okot, és nem az okozatot ilyen módon orvosolni?

Egy pillanatra sem vitatom az intézkedés jogi megalapozottságát, de rá akartam világítani az érem másik, harmadik és sokadik oldalára.

Remélem, nem raboltam el sokat idejéből és nem éltem vissza türelmével.

Őszinte tisztelettel, (nem közhelynek szánom) – Fehér László – Nagyvárad

Megjelent 1998 06 04 a Magyar Televízióban. Ha ráklikkelsz a lenti, kiemelt “tévériport”-ra, megnézheted.

Ui. A levélre adott válasz egy tévériport lett. Megjegyzendő, hogy pár évvel a tévériport után a riportban szereplő Papp Istvánt a felügyelet elnökévé léptették elő, majd letartóztatták és letöltendő börtönbüntetésre ítélték hivatali visszaélés miatt, konkrétan jogtalan előnyökhöz juttatott bizonyos cégeket.