Ottó

Sokszor és sokat leveleztünk. Most úgy mentél el, hogy nem vártad meg az utolsó levelem. De én mégis elküldöm. Remélem a szelleme utolér.

Az utóbbi két évben a kapcsolatunk már csak az elektronikus levélváltásra szorítkozott. Nyíltan a közösségi hálón, bensőségesebben az e-mailekben, ahol azokról a dolgokról írogattunk egymásnak, amelyek csak ránk tartoztak. Közel harmincéves ismeretségünk és barátságunk alatt megöregedtünk, egyre nehezebben hagytuk el a vackainkat. Ha nem fáradtunk, ha nem éreztük magunkat elesettnek, azzal áltattuk magunkat, hogy rendben is van minden. De ezt az életérzetet csakis az otthon melege, intimitása biztosította.

Pedig Neked égetőbb volt, hogy néha hazalátogass, itt volt a lányod és az unokád. Na meg a sok tisztelőd, ismerősöd, barátod. Váradon, magyar közösségünkben, a nevednek közismert csengése volt. Köszönhetted annak a közel hároméves korszaknak, amit a nagyváradi magyar sajtóberkekben töltöttél el. Na, meg a komolyságodnak, a felkészültségednek. Abban a környezetben őrizted meg a komolyságodat, megbízhatóságodat, ahol ezt a kvalitást nem igazán értékelik. A bohém ember jobban és hamarabb be tud illeszkedni az ilyesfajta miliőbe. De Te megmaradtál Tanár Úrnak.  Az voltál, mint tanár, az voltál, mint újságíró és az maradtál nyugdíjas korodra is. A két diplomád, a rengeteg kiolvasott könyv tiszteletet váltott ki mindenkiből, akivel csak kapcsolatba kerültél. Megható volt olvasni, látni azokat a bejegyzéseket, amelyekben a volt diákjaid – románok, magyarok egyaránt – rótták le tiszteletüket az emberséged előtt.

Azt, hogy egy szeretetreméltó ember voltál, már a habitusodból fakadt. Mesélte a feleséged, hogy már a vége felé, a kórházi személyzet meghatottan mesélte neki, hogy nagyon együttműködő vagy és szinte bocsánat kérően mosolyogsz rájuk. Mintha elnézést kérnél, azért, mert gondot okozol.  Ez a mosolyod van előttem azóta is. Ismertem tökéletesen. A szememben mindig is a szerénységed szimbóluma volt. Csak az igazán értékes emberek tudnak ilyen letisztult, cicomátlan   valóságukban megmutatkozni.

Mindig is csodáltam azt az erős empátiát, ami mentén embereket ítéltél meg, de soha el. Szinte minden rossz tulajdonságra, megnyilvánulásra, megnyilatkozásra nyitott voltál, megértést tanúsítottál még ott is, ahol ez egy átlagember esetében elfogadhatatlannak, lehetetlennek tűnne. Így nagyon ritkán kerültél konfliktushelyzetbe. Ösztönszerűen a perpatvar fölé helyezted magad, egyfajta arisztokratikus intelligenciával. Azokban a ritka esetekben, amikor a nézetkülönbségek konfrontációja elkerülhetetlenné vált, még akkor is inkább egy szelíd dorgálással próbálkoztál. Persze ez nem mindig vezetett eredményre. A verbális és írott durvaság lebénított. Pedig Te csak a saját életfilozófiádhoz, a politikai krédódhoz ragaszkodtál, állhatatosan. Sokszor fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem ütsz vissza hasonló intenzitással. De Téged nem lehetett eltéríteni a saját elképzeléseidről, álláspontodról, manírjaidról és általában a világról alkotott megítéléseidről.

Mert egy nagy álmodozó voltál. Sütött belőled a naivitás. A gyakorlati érzék hiányát soha nem tagadtad, nem is foglalkoztatott. Ezek megoldását mindig másra bíztad. Talán észre sem vetted a körülötted zajló élet pragmatikus oldalát. Te a betűk között érezted jól magad. A leírt és az elolvasott betűk között. Így jutottál el oda, hogy nyugdíjas korodban már három fát is ültettél – három könyvet jelentettél meg. Novella-pályázaton is sikeres lettél. Aktív véleményformáló voltál a közösségi hálón.

Ezek adták azt a közeget, amelyben kitelejesedtél, amelyben otthonosan mozogtál, ahol jól érezted magad. Közben nem akartad tudomásul venni a szervezeted ért alattomos támadásokat. Pedig nagyon akartál élni. Talán jobban féltél a kórháztól, mint magától a haláltól. De a végzettől nem szabadulhattál. Most átléptél egy küszöböt, ahonnan már nincs visszatérés. De békében lehet nyugodni. Megérdemled.

Ha igaz, hogy a lélek él, akkor még találkozunk.