Samu és én…
Beesteledett. Elérkezett az idő a mozgástechnikám mindennapos csiszolására, finomítására. Ez segít már évek óta a kanapén fekvő tévézés tökéletes elsajátítására. A lényege abban rejlik, hogy a baloldalomon elnyúlva a bal tenyerembe vagy a jobboldalomon a jobb tenyerembe helyezzem a fejem. Így jöttem rá, hogy a váltó módszer jön be a legjobban. Nincs ez másként ma sem. Beindul az okos tévén a Netflix és a HBO GO már zavaróan gazdag ajánlata. Ez a vírusirtózat odáig vitt, hogy már nem is nézek híreket, kommentárokat, mert már közel egy év alatt mindent hallottam és mindennek az ellenkezőjét. Égi manna a hírtévéknek, van téma, van interjúalany. De engem már pánikol.
Mivel kételyek merültek fel bennem a lapos Föld létezését illetően, a G-5-öt pedig, fatalista módon elfogadom, mint chip-donort (vesszen Bill Gates!), ma elmentem „oltakozni” (imádom Cili nyanyót), annak ellenére, hogy a mellékhatások egyetlen illetékes és beavatott tudora, Bolsonaro brazil elnök, fennen hirdeti, hogy a védőoltás után aligátorrá változom. Akkor már inkább a halál. Vagy legyek zsiráf. És így várva a mellékhatásra, mint megváltó exitusra, még megnézek egy filmet nagy kedvencemmel, az akkor 35 éves Alain Delonnal. Élvezem minden filmkockáját, egészen addig, míg rágyújt egy cigarettára. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de jogos büszkeséggel tölt el, hogy nekem pont annyi évem telt el a nikotinfüggőség hálójában, mint Ceaușescunak a forradalmi tevékenységben. Pontosan 55 év. Tehát előttem ne gyújtson rá olyan ember, aki nem dohányos. Mert idétlenné válik. Mint egy gyönyörű, vízen úszó méltóságteljes hattyú, ha kimegy a szárazföldre és tötyörög. Delonról messziről lerí, hogy civilben egészséges, dohánymentes életet él. Akkor, kérdem én, a rendező milyen logika alapján ad cigarettát a szájába? Attól macsóbb lesz? Érthetetlen. Rögtön be is ugrik egy másik megmagyarázhatatlan rejtély. A mindenkori január 3.-i bukaresti nyugdíjas parádé az adóhivatal előtt. Tolonganak, tiporgatják egymást, rosszul lesznek, de este azzal a boldog tudattal térnek nyugovóra, hogy haszonélvezői lettek annak a 17 lejes (virtuálisan az én esetemben) bónusznak, amit az év első trimeszterében fizetők részesülnek. Pedig még 89 nap állna rendelkezésre, tolongás nélkül és még mindig él az áhított bónusz. De nem. Minél rosszabb, annál jobb. A sorbaállásban szocializálódtunk. Na, meg a népbutításban.
Ehhez hasonló magvas gondolatokkal vagyok eltelve, miközben a filmben töltenek, lőnek, töltenek, lőnek, a végén már nem is töltenek, csak lőnek. Ekkor teszi nálam a szokásos (egyetlen érdekmentes) esti tiszteletét, a feleségem – Évi – első számú kedvence, a macskák macskája, Samu. Kifigyeli, amikor a baloldalamon heverek, felugrik mellém és észrevételezésre jelentkezik. Én lesimogatom a fekete buksiján, hosszú és rövid mozdulatokkal a Morze-kóddal írt „cicus” -t, és ezzel eleget is tettünk a protokollnak. Ennyi pont elég mindkettőnknek a másikból. Samu elnyúlik és teszi a rendszeres napi dolgát. Alszik.
Most is nézem hosszasan, kissé elszorult torokkal. Nagyon megöregedett szegény. Már több, mint 16 éves. Lassan már csak csont és bőr. Súlyos cukorbeteg, inzulinfüggő, hol rengeteget eszik, hol semmit, alig hall. Együtt öregedtünk meg. Amit különféleképpen élünk meg, az a testsúlyunk. Én, fénykoromban 72 kiló voltam és most 92, ő nyolc kilóról ment le a mostani, kábé négyre.
A reggeli kapcsolatunk sem hosszúéletű, de intenzív. Valami rettenetesen irritáló, mélyről jövő nyávogással adja az ébresztőt, követelve a betevőt. Kelek bódultan, ő megy előttem és mutatja az utat, közben kell figyeljek, nehogy véletlenül belé rúgjak. Preparálom az ételét, bele a gyógyszerét és tálalok. Ez idő alatt a nyávogás folytonos. Csak a saját teleszája tudja elcsendesíteni. Néha, amikor már nagyon elegem van ebből az állandósult cirkuszból, mindig az jut eszembe, hogy addig jó, míg kéri az ételt. Mert olyan is van: ha reggel látom, hogy már világosodik és még nem kárált, kelek rögtön, hogy nincs-e valami baja. Azokon a reggeleken, amikor nem eszik, vagy maradt még előző estéről, akkor is csak egy rövid nyávogással vesz rólam tudomást, én szintén egy rövid fejsimogatással honorálom és ezzel a kapcsolatunk átmegy egy kölcsönös közömbösségbe. Számára azonban marad a nagy szerelem, Évi.
Soha nem jutott eszembe egy állat tartása. Ötven év kellett elteljen, míg meg nem láttam, hogy Évi szinte betegesen retteg a kutyáktól. Pesten voltunk egy ismerősünknél, akinek volt egy masnis, nyírottfrizurás, zászlófarkas törpe uszkárja. Egy hegyes ceruzával le lehetett volna rajzolni, akkorka volt. És mégis félt tőle. Ez adta a tippet, amikor Kolozsváron munkába álltam, hogy vegyünk egy kutyakölyköt, azt nevelje fel és így, a mindennapos együttléttel elmúlnak a félelmei. Vettünk egy fajtiszta tigrisboxert. Az arisztokratikus Asterix névre hallgatott. A családban, Aszti. Olyan csúnya volt, hogy így lett gyönyörű. Nem volt hozzá szerencsénk, fél év után elpusztult szopornyicában. Pedig egy kisebb vagyon gombolt le rólunk két fiatal állatorvos. Rá egy hétre vettünk egy másikat. Aszti II.-t. Csúnya, angolkóros kis boxerkölyök volt, szurok ragadva a szőrére. Évi csodát művelt vele, egy álomszép, okos felnőtt példány lett belőle. Ehhez sem volt sokáig szerencsénk. Ötévesen ellopták. Nehéz napokat éltünk meg.
Azzal mindig is tisztában voltam, hogy Évi imádja a cicákat. Nem szívesen, de engedtem a nyomásnak, amit közös barátnőnkkel, Margóval gyakorolt rám. Így Margó, aki több macskát is etetett a tömbház körül, sikeresen passzolta el nekünk egyik kis pártfogoltját. Novemberi hideg volt, a szegény kis kölyökcica már fel is adta, az ételt is visszautasította. Ekkor került hozzánk. Azt tudom, hogy én voltam a keresztapja, de hogy honnan vettem a Samu nevet, azt már elfelejtettem. Fekete, eleinte tucatmacskának indult. Ahogy cseperedett, gyönyörű hosszú, dús szőre lett. Egy félig sziámi, de szép kis pofival, nem az a tömpe orrú fajmacska. Nem igazán foglalkoztam vele, állandóan a boxerrel hasonlítottam össze, akinél tudtam mindig, hogy mit is akar. Éppen csak nem beszélt. Samunál, hogy finom legyek, ez nem pont így jelentkezett. Ezért a kapcsolatunk eléggé hűvös volt, de „viselkedtem”. Megtűrtem. Talán 4-5 éven át. Történt, hogy magyarországi barátainkkal egy szilveszterkor elutaztunk Székelyföldre. Nekik volt egy kutyájuk, olyan kicsi, ideges és idegesítő, állandóan ugató, izgága, reklamáló szőrpamacs. Persze ők szerették, pont, mint Évi Samut. A cica Váradon, a lakásunkban maradt, mi elutaztunk egy hétre. Amikor visszaértünk és bementünk a lakásba, minden rendben és a helyén, ellenben szellőztetés híján eléggé nehéz levegő volt. A barátnőnk fintorogva jegyezte meg, hogy milyen pisiszag van. Itt szakadt el az én cérnám. Lényegében valami olyasmit mondtam, hogy az ő kutyája sem volt vanília illatú, én mégis tűrtem az autóban. Akkor és ott úgy éreztem, hogy meg kell védenem Samut. Innen kezdve más alapokra helyeződött a kapcsolatunk. Samu azzal hálálta meg a pártoskodásomat, hogy soha semmi baj nem volt vele. A kezdetekkor volt egy vesehomok gondja, az orvos paradigmaváltást írt elő az étkeztetésben, és azután hosszú évekig semmi baj nem volt vele. Legalább tíz éven keresztül ugyanazt a száraz tápot ette. Elmehettünk nyugodtan hazulról, mert ha megtöltöttük a „vályút”, minden rendben volt. Amikor elutaztunk, Betty barátnőnk adott neki enni és ennyi. Egyszer, amikor egy háromhetes kórházi kezelés miatt Kolozsváron tartózkodtunk mindketten, ott volt a váradi lakásban egyedül és semmiféle felfordulást nem okozott. Ezért nagyon hálás voltam neki. És még jobban a szívemhez nőtt.
Ahányszor elutaztunk és visszajöttünk, érkezésünkkor hatalmas nyávogásba kezdett. Én úgy fordítottam ezt le, hogy szíd bennünket, mert annyi ideig egyedül hagytuk. Évi ilyenkor próbálta kiengesztelni, nyúzta szorongatva, szeretgetve majd ismét szorongatva és szeretgetve. Szerencsétlen macska már menekült volna ekkora szeretet megtapasztalása után, de Évi nehezen engedett. Mert a macska olyan. Csak addig és csak akkor szeressék amikor ő akarja. Sokszor mondtam, hogy egyszer fel is fogja jelenteni az állatvédőknél, hogy agyonkínozza a szeretetével.
A tavaly kezdődtek a bajok vele és azóta állandósultak. Hol rosszabbul van, hol jobban.
Ami az ő esetében rendhagyó volt: soha nem hagyta el a lakást. Egyféle aranykalitkában élte le az életét. Ma sem tudom, hogy ez számára jó volt így vagy sem.
És így robogott el felettünk ez a másfél évtized. De reménykedjünk, hogy még bírjuk egy ideig. Mindketten.